Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
— Mit zavartok? Mi bajotok van? Most csinálom a mérges gyökereket! Most csinálom a mérges bogyókat! Most csinálom a mérget a kígyók fogának! Mit akartok tőlem? Nézte az angyal a hajlotthátú, csúnya, vénséges vén boszorkányt és kacagott. — Sok dolgod van, látom, — mondotta kacagva — hát ide figyelj! Itt az erdőn én parancsolok, megértetted? Mérges bogyóidat, mérges gyökereidet gyárthatod, de megparancsolom, hogy minden mérges gyökeret megmutass a tündéreknek. Értetted? Ti pedig, tündérek, vigyázzatok arra, hogy senki az erdő népéből ezekhez ne nyúljon. Érted, boszorkány? Értitek, tündérek? A boszorkány morgott valamit, és bosszúsan visszasántikált az erdőbe. Előtte kúszott a köd, mögötte csúsztak a kígyók. A tündérek pedig megígérték, hogy vigyázni fognak. (És ez még ma is így van. Azóta egyre ülteti a vén gonosz boszorkány a mérges gyökereit, és itt-ott felaggatja mérges bogyóit a fákra és bokrokra. De senki az erdő népéből nem nyúl ezekhez, mert a tündérek betartják a parancsot, és mindenkit figyelmeztetnek, aki egy ilyenhez közelít. Azért ha egyedül jársz erdőn, és ismeretlen bogyókat találsz, kérdezd meg előbb a tündéreket, mielőtt a szádba vennéd őket. ők majd megmondják neked, hogy ehetők-e. Ha hallgatnak, akkor tudnod kell, hogy azok a bogyók a vén, sánta boszorkánytól származnak. Tudniillik a boszorkány is csinált egy varázslatot, még pedig azt, hogy ha az ilyen bogyókhoz egy gyermek közeledik, a tündérek egyszerre elfelejtik az emberi beszédet. És ez egy nagyon komoly varázslat. A tündérek nem tudnak téged ilyenkor megszólítani, még csak kiáltani sem tudnak. Csak elkezdenek sírni a virágok kelyheiben, vagy a fák mögött. Sírnak, mert szeretik a gyermekeket, de tudják, hogy ezektől a bogyóktól rettenetes hasfájást kapsz. Tehát figyelj jól, hogy meghalljad őket, és ne egyél ismeretlen bogyókat.) így történt ez tehát a boszorkánnyal. Viszszasántikált az erdők legsötétebb sűrűjébe, és az angyal ott maradt a tisztáson a tündérekkel és a manókkal, az öreg Csönd bácsival és az ő vidám, szőke, kékszemű leánykájával, akinek Visszhang volt a neve. És hozzákezdett, hogy megszépítse az erdőt. Ruhája ráncaiból előrázta a Szellőt, és elindította, hogy tanítsa meg beszelni a fákat. Aztán elővette a zsebéből a virágokat, és telehintette velük a rétet. (Láthatod, elég nagy zsebe volt az angyalnak, amibe jó sok virág belefért. Igazán sok. Éppen annyi, amennyit ma is megtalálsz az erdőszélen és a réteken és azokon a kis napos tisztásokon, amik szerteszét meghúzódnak az erdők között.) — így. — fordult az angyal a tündérekhez, mikor már minden virág a maga helyén állott, — mindegyiktek beköltözhet egy virágba. Egyszerre jókedvük lett a tündéreknek. Mindegyik talált szállást magának. Egyik a harangvirágba bújt, másik a margaréta keiyhére heveredett, harmadik beköltözött a tárnics kék tölcsérébe, negyedik a piros lángvirágba, ötödik a kikericsbe és így végig. Valamennyi tündérnek jutott egy virág. —■ Most pedig, — mondotta az angyal, mikor elkészültek ezzel, — tanítsátok meg a madarakat énekelni. Ez a ti foglalkozásotok. A tündérek pedig szétrebbentek, hogy megkeressék a madarakat. És elkezdett az erdő fütyülni, énekelni, búgni, csivitelni. — így, — mondotta az angyal megelégedetten, — és most ti, rest manónépség, eridjetek, és tanítsátok meg az állatokat dolgozni. Mindegyiket a maga mestersége szerint. Ez legyen a ti foglalkozásotok. Tetszett ez a játék a manóknak, és egyszeribe szerte is futottak, hogy megkeressék az állatokat, és megtanítsanak nekik mindent, amit egy jólnevelt erdei állatnak tudnia kell, kinek-kinek a maga mestersége szerint. Az angyal pedig lassan fölsétált a sziklához, melynek tetején a Visszhang lóbálta a lábát, és onnan nézett alá az erdőkre. És látta, hogy jól megy minden. A Szellő járta a fákat, és a fák beszélni tanultak az erdők nyelvén. A madarak szorgalmasan gyakorolták a maguk dalait, és az állatok igyekeztek ellesni mindent a manóktól, amire mesterségükhöz szükségük lehetett. És minden manó és minden tündér végezte hűségesen a maga dolgát. Az öreg boszorkány is ott volt valahol a sűrűségben, valahol a sötét és nyirkos sziklakatlanok között, a köddel együtt. Mérges gyökereit ültette, vagy főzte a mérget a kígyók fogához, ahogy azt már általában a boszorkányok szokták. Nem látszott onnan fentről, de egészen bizonyosan ott volt ő is. És ott állt a Csönd is, az öreg, valamivel távolabb, a szikla alatt. Szürke köpenyét ráterítette a fákra, és hosszú zuzmószakállából egyenként másztak elő az apró kis csigák. Az angyal körülnézett. És ahogy ott állt, érezte, hogy valami még hiányzik. És akkor meglátott a szikla mögött egy kis árva zöldruhás tündérkét. — Hát te kicsoda vagy? — kérdezte meglepődve. A kis zöldruhás tündérke lehajtotta a fejét, —• Én senki sem vagyok, — sóhajtotta búsan, — mert nekem még nincsen nevem. Az öreg Csönd fölmordult ott hátul. — Hagyd, — dünnyögte bosszúsan, — az én legkisebbik leányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire sem tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, elszárad. Még a ködöt sem tudja megőrizni a réteken. Csak mesélni akar folytonosan, és én azt nagyon unom. Én szeretem, ha mindenki hallgat. Na, de ezek az én leányaim, nem is jó beszélni róluk' — Úgy? — nézett az angyal kíváncsian a 60
