Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Ákácfavirág Tele van a város Ákácfavirággal, Ákácfavirágok Édes illatával. Bolyongok alattuk Ébren álmodozva, Mintha minden egy akácfa Nekem virágozna! Mintha e nagy utcák Lármája elülne, S körültem a város Faluvá szépülne; Mintha csak ott járnék A mi kis falunkba’: Ráösmerek illatáról Minden ákácunkra... Akácfa-erdőség, Kicsi falum képe, Gyermekkori álmom Ezer szép emléke: Milyen gyönyörűség Gondolni is rátok, Házunk előtt bólingató Ákácfavirágok! óh, hol van az álom, Mit alattuk szőttem? Az a világ, ami Akkor állt előttem? Hová lettél, hová Ábrándok világa? Te maradtál csak belőle, — Széthullóba, veszendőbe, — Akácfa virága! Szabolcsba Mihály. a végében égett egy kis asztali lámpa. A gépek, mint titokzatos vasszörnyek, némán, dologtalanul álltak egymás mellett. Különös szag volt itt, festék, papír és porszag keveréke. Két barnaköpenyes munkás a kész röplapcsomókat vizsgálta. Egy fiatal, sovány nyomdásznő felpillantott munkájából, aztán újra a gép fölé hajolt, hogy a másodpercenkint kidobott kész iveket egymás fölé rakja. “...Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin szobrot a leggyorsabban bontsák le és helyére az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek...” — olvasta a dolgozó válla fölött magában Sanyi. — Lassan halad, ugye? — kérdezte a lány, csak hogy mondjon valamit. — Azt hiszem... Nem tudom, ez lassú, vagy gyors. Még sose láttam ilyesmit, — vallotta be Sanyi. A nyomdásznő elnyomta ásítását. —• Fáradt vagyok. — mondta színtelen hangján. — A szemem ég, mintha paprikával volna teleszórva... Tízkor volt vége az esti műszaknak, de a többiek hazamentek. — Maga meddig marad itt? — Ameddig kell. Azt hiszem, fontos, hogy reggelig minél több legyen ebből a nyomtatványból... Sanyi restelkedett kicsit. Talán, hogy a lányok munkáját lenézte eddig? Vagy, mert tétlenül tib-lábol itt a gépek között?... Megnézte “betegét” a raktárban. Alszegi Jóska jobboldalán feküdt egy halom papíron s álmában felnyögött. Nagyon fájhatott a karja. — Vizet! — szólalt meg és Sanyi meggyújtotta a villanyt, hogy vizet találjon. —• Trra! Rararrara!... — hallatszott valahonnan a szomszéd utcából az éles gépfegyverhang és egy pillanat alatt leoltotta Sanyi a villanyt. Megijedt. Szive vadul kalapálni kezdett s mikor a gépterem egyik felső ablakkarikája csörömpölve hullott ki a külső lövéstől, hirtelen az asztal alá hasalt. Onnan lesett kifelé. A két barnaköpenyes munkás, mintha semmit nem hallott volna, tovább jött-ment. A vékony nyomdászlány is nyugodtan hajolt munkája fölé. Csak a lámpa ernyőjét húzta kicsit lejjebb. — Nem félnek... Mi lesz, ha az oroszok körülkerítik a nyomdát?... Bolondság! Azért sem félek! Magát biztatva az ablakhoz kúszott és lelesett az utcára. Teremtett lelket sem látott. A jobbra csüngő utcai ivlámpát ideoda himbálta a szél... Egyszercsak, közvetlenül a ház előtt újra fe’.ugatott a gépfegyver. Majd “phiuu! Fhijjuuü” két puskalövés felelt rá. Folytatjuk A piszkos konkurencia. 58
