Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

Kozma Andor:

~*w

A CARTHAGÓI HARANGOK

A pápai öreg kollégyiom terme Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.

Ajkuk néma, mint a faragott képeknek,

Pedig verekedő vad fickók lehetnek:

Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek, Kemény hideg-vasra valló emlékjelek;

Van kinek hiányzik félkeze, féllába.... Ilyenek is járnak Pápán iskolába.

Ki históriában kutat világeszmét,

Tudós Bocsor István professzor tart leckét. Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,

Alig egy féléve még tömlöcbe vetve,

Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve, Megint kathedráján a hatalmas elme.

Tilalmas részére a honi történet,

Hanem Carthagórul s Rómárul beszélhet lm, beszél is bőven ékesszavú ajka,

Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.

....“S a dicső Carthagó, mondja a professzor, Végső viadalra keresedett ekkor.

Ezer éves múltját üti vala arcul,

Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcruL Maga dölyfös Róma egyedül a támad,

Nem győz hős haragján Carthagó hadának. Barbár Massinissa, gaz numid szövetség,

Ez pecsételő meg Carthagó elestét

Ám Carthagó népe a bús végveszélyben Nagyszerű halálra buzdult föl kevélyen.

A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,

Tódultak alájuk, nőtt a had naponta. Carthagói férfit asszony nem marasztott,

Hont védeni mentek urak és parasztok. Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám Nem kötött le többé, — beálltak ezerszám.

S a zsönge diákok az iskola padját Fegyverért esengve önként odahagyják.... ó, a boldog ifjak, ép, erős legények,

Mint irigylik őket rokkant lábú vének!

S ezek is elmentek, nem sújthatva mással. Sújtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.

Talpra pún! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat! Nincs kard? — Egyenesre igazítsd kaszádat! Nincs elég húr íjra, hogy nyilad röpítsed? Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed! Lelkes honleányok örömest lenyírják,

S szereli arany húr a harcosok íjját.

De a hadhoz pénz kell, s Carthagónak nincs Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár, (már,. Carthagói delnők, hires csodaszépek,

Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket, Smaragdot, rubintot, zafírt, amethistet, Napkeleti topázt, díszét minden dísznek S most leszedik sorra, ami rajtuk drága S közkincsül teszik le hónuk oltárára.

Ó, szent hazafiság magasztos tüz-láza!

Az egész Carthagót felgyújtja, felrázza. Mindent a hazáért! ...S kiki egyet értett:

Sem Isten, sem ember, — első a közérdekl Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek,

És a harangokból ágyukat öntöttek!....’'

Mily prelekeió ez? Úgy zeng, mint az égbolt... Eszmél a professzor, elhallgat, — elég volt. Hogy is volt? — Carthagó, harangok és ágyú...? Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!

S mégis: a teremben nem mosolyog senki, Csönd van... tüzes arcok... s könnyezik mindenk.1 Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.

Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:

“S Carthagó — elesett.”

A városligeti Vajdahunyad vára.