Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Egy emigrációban élő apa levele serdülő lányához, akitől 12 éve szakította el a sors és aki akkor 4 éves volt. KISLÁNYOM ! Betegség kényszerít itthonmaradásra és mert sohasem volt nagy türelmem ágyban maradni, ülök az Íróasztalom mellett, szemben az ablakkal. A bágyadtság sokszor mozdulatlanná tesz, ilyenkor nézek ki az ablakon és gondolkozom. Nézem az őszi levelek hullását. Szép, tiszta napsütéses idő van és lelkem vágyik a szabadba, oda ahol ilyenkor ősszel mindig olyan végtelenül jól éreztem magam. Mindig szerettem a belőle áradó nyugalmat és bár sokan mondják, hogy az ősz az elmúlás gondolatát személyesíti meg — a halálra emlékezteti a múlandó embert — nekem sohasem ez jutott eszembe. Az én szememben az Ősz a bölcseséget jelenti. A Természet nem hal meg ősszel, nem a halálra készül, csak leveti magáról a cifraságot, a mázt, a pompát miután mégegyszer legszebb ruháját ölti fel, leveti a külsőségeket, lemond a dinamizmusáról és beszünteti a harcot és a versengést, mert a forró nyár könyörtelensége megtanította rá, hogy mindennek nincs semmi értelme... Hogy az Élet nem az! Hogy a Lényeg nem az! Szeretem az Őszt... Mindig is szerettem az Őszt. Amikor kisdiák voltam Kolozsváron, alig vártam a vasárnapot, mikor is már kora reggel értem jött néhai jó történelemtanárom, Kelemen Lajos és elvitt kirándulni. Amíg a hó le nem esett, minden vasárnap kirándulni mentünk. Eleinte sokan voltunk, de mindig fogytunk, mindig többen maradtak otthon, mert mindig többen és többen féltek a megfázástól, a meghűléstől, a fáradtságtól és talán magától az ősztől. Néha előfordult, hogy csak ketten maradtunk. Ilyenkor szótlanul ballagtam mellette s az ő keze is csak nagyritkán lendült egy-egy irányba mutatva: ...“nézd!” Néztük a fákat, a mezőt, lenyűgözve álltunk meg egy-egy kicsi tisztásnál, melyben kéklett az őszikikerics s hallgattuk a Csöndet. Ittunk a megszokott forrásaink vizéből, szedtük a somot és rágcsáltuk a vadsóskabokor levelét, ha épen mellette vitt el az utunk... Néha leültünk megpihenni egy-egy kőre, vagy fatörzsre és ilyenkor elnéztük a hangyákat, vagy egy-egy magányosan kínlódó bogarat. Figyeltük, de soha nem bántottuk az életet. Azt az életet, mely mindenütt jelen van, de melyet igaz valóságában csak az erdő tud elénk tárni. Magát a Természetet. Azt hiszem, azért vitt el akár egyedül is kirándulni engem Kelemen tanár úr, mert megérezte bennem, •hogy épenúgy szeretem őszt, mint ő s hogy éppenúgy megláttam az életet, anélkül, hogy magyaráznia kellett volna, anélkül, hogy gyerekes, vagy ostoba kérdéseimmel megzavartam volna az ö elmélyedését. Aztán jött egy tavasz a maga vad dinamizmusával és engem elszakított Kelemen Lajos tanár úrtól, elszakított az erdőtől, — az ősztől. Végiglökdösött az élet durva indulatainak szárnyán egyik városból a másikba és hosszú éveken keresztül már csak a pécsi intézet kertje tudta bennem felidézni a régi őszök hangulatait, ha sikerült nehány órára magamba maradni a fák alatt. Sok órát elblicceltem és töltöttem fekve a magas fűben — ezért. Ebből az intézetből is elvittek néha — évente egyszer — kirándulni a Mecsekre s bár a Mecsek ugyanolyan szép volt és ugyanolyan erdő volt, mégis az ősz behúzódott a fák közé, mintha nem akart volna velem találkozni. Újra sok év telt el és bár sokszor jártuk a különböző erdőket és mezőket, túl hangosak voltunk, túl nagy volt bennünk a dinamizmus és túlzottan lüktetett bennünk az élet, semhogy az ősz előbújt volna rejtekéből. Csak a leveleit mutatta, érett gyümölcseit szórta lábunk elé, pompázott előttünk és elkápráztatott változatosságával, de a lelkét nem mutatta meg. Vagy csak mi nem láttuk...? — Lehet! Aztán egy szép őszi napon a soproni Lőverek sétányain szembe találtam magam egy táblával: “Holdfény alatt járom az erdőt. Vacog a fogam és fütyörészek. Hátam mögött jön tizöles jó Csönd herceg. És jaj nekem, ha visszanézek." És én akkor ott ismét megtaláltam az őszt, ismét megtaláltam az erdőt. Nem volt ugyanaz, más erdő volt. Több volt a fenyő és több volt a Rend és épen ezért kevesebb volt benne az Élet, de erdő volt Aztán hosszú éveken keresztül olyan volt az életem és úgy alakultak az életkörülményeim, hogy sok szép őszi napot élvezhettem végig és sok, sok erdőt ismerhettem meg. A Bakonyt — Csonka Hazánknak ezt a titkokat rejtő erdőségét meredek hegyoldalaival, szűk völgyeivel és járhatatlan százados rengetegeivel; — bejártam szelíd lankáit és szőlőkké nemesedett dombjait. Jártam a Pilist és a Vértest. Ismertem a Mecseket, ahol a legszínesebb az ősz és megismertem a Mátrát, a Bükköt. Egy csodaszép ősz — bár csak rövid időre — visszavitt újra a Meszes hegységbe, a kolozsvári erdőkbe, és Nagybánya rengetegei közé két kézzel szórva rám áldásait, szépségeit és nyugalmát. Még nyíltak a völgyben akkor is a kerti virágok, amikor a költői kert padján utoljára végignéztem azon a tájon, mely Petőfit írásra ihlette, de én csak sírni tudtam. Aztán megismertem a Brianszki erdőségeket és a Don vidékét, ahol olyanok voltak az erdők, mint a Vértes. Elvetett a sorsom az Északkeleti Kárpátokba, melyet mélyen, le egészen Galicia síkságáig bejártam és ez volt életem egyik legszebb ajándéka. Mert a Kárpátoknak és a Kárpátok Erdőinek nincs párja sehol a világon és ezért sehol sem olyan szép az ősz, mint ott. Mert az ősz olyan, mint az erdő és mert erdő nél
