Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
Először nem fogják tudni holttestének személyazonosságát megállapítani, — ez a gondolat különösen kellemetlen volt neki és fokozta a félelmét. Az egyetlen dolog, amit a zsebeiben találnak, a sárga lap lesz. A halott zsebeinek tartalma, — gondolta, — egy sárga papírlap ceruzaj egyzetekkel, olvashatatlan. Rádöbbent, hogy talán tényleg nagyon hamar meg kell halnia. Szerette volna, ha nem engedte volna a feleségét ma és más estéken mindig egyedül elmenni. A sok estére gondolt, amit az asszony nélkül, munkában töltött. Aztán a törtetésére gondolt, arra az irányra, ami felé az élete most hajlott, — az órákra, amiket eltöltött, hogy jegyzeteket készíthessen a sárga lapra, ami miatt most itt kint van. A halott férfi zsebeinek tartalma, gondolta mégegyszer dühöngve, egy elrontott élet. A párkányon térdelve, egyik kezének ujjhegyeivel a keskeny fakeretbe kapaszkodva, a másik ökölbeszorított kezét hátra tudta hajlítani. Nagyon lassan, egészen az egyensúly végső határáig. Akkor olyan erősen, amennyire csak lehetséges, öklével rávághatott a táblára. Ha a tábla eltörik és az ökle átmegy rajta, akkor biztonságban van; erősen megvágná ugyan magát, de a karja a szobában lenne és meg volna mentve. Ha azonban az ablak nem törik el, akkor az ütődés visszaverődne és lelökne őt a párkányról. Ezt pontosan tudta. Előbb megpróbálta. Balkezének ujjaival belekarmolva a keretbe, másik öklét hátravitte, míg a teste elkezdett ingadozni. De így nem volt elég emelőereje és látta, hogy így az ütés túl gyenge lenne, ezért lassan előbbre hozta az öklét, amíg ismét biztosan térdelt és érezte, hogy az ütés így lesz a legerősebb. De mikor odanézett, hogy az ökle és az ablaktábla között a távolságot lemérje, látta, hogy az nem is egészen egy méter. Hátratartott karral, ökölbeszorított kézzel várt. A várakozás, ezt tudta, talán életének a meghosszabbítását jelentette. És csak pár másodperccel tovább élni, még itt kint a sötétben a párkányon is, sokkal, de sokkal jobb volt, mint csak egy pillanattal hamarább a szükségesnél meghalni. A karja elfáradt, erre leeresztette és kipihente magát. Aztán tudta, hogy most itt az idő. Nem térdelhet itt és habozhat örökké, míg elveszti ж cselekvésre összes bátorságát és egyszerűen leesik. Újra hátrahajtotta a karját és tudta, hogy most oda is fog vágni. Még várt és fokozódni érezte magában a beteges feszültséget és izgalmat. Clarere gondolt, elmosódó és vágyakozó gondolattal, aztán még egy kicsit jobban hátrafeszítette a karját és erősen ökölbe szorította a kezét, hogy az ujjai fájtak. Aztán teljes erőből rávágott az üvegre és egyet kiáltott: “Clare!” Érezte az ütést, hallotta a csörömpölést, észrevette, hogy előrezuhan és a keze az ablakfüggönybe kapaszkodik, mialatt az üvegtörmelék a padlóra esik. Aztán, még mindig a párkányon térdelve, egyik kezével vállig bent a szobában, elkezdte az ablakkeretből a kiálló üvegtörmelékeket és szilánkokat kiszedni. Diadalmasan vigyorgott. Azután belépett a szobába. Nem feküdt le a földre és nem szaladgált a lakáson keresztül, ahogy azt elképzelte. Az első rövid pillanatokban egyenesen természetesnek tűnt neki, hogy megint ott van, ahol van. Odalépett az Íróasztalához, kihúzta a zsebéből az összegyűrődött sárga lapot, visszarakta az előző helyére, aztán szórakozottan egy ceruzát helyezett rá súly gyanánt. Csodálkozva megrázta a fejét és a faliszekrényhez lépett az előszobában. Kivette a kabátját, de fel sem húzta, kinyitotta a lakásajtót és elindult a feleségéért. Ahogy megfordult, hogy becsukja az ajtót, a folyosóról a meleg levegő ismét beáramlott a keskeny nyíláson át. Mikor meglátta a sárga lapot — a ceruza leesett róla — az íróasztalról lerepülni és most már minden akadály nélkül az üveg nélküli ablakon keresztül kiszállni és az éjszakában az életéből eltűnni, akkor Tom Leman nevetésben tört ki. Még mindig nevetve bezárta maga mögött az ajtót... Kilátás az Országházára a Halászbástyáról.
