Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

biztosan engem választ. A baj csak hogy nekem is van eszem és nem hagyom magam választani.

—• És Sárit is el kellene valahogy intézni; megígértem neki, hogy pünkösdkor elmegyünk Visegrádra.

— Hiszen vele végleg szakítottál!

— Persze, hogy végleg, de pünkösdig még egy egész hét van és azalatt sokminden történhetik. Mondd, mit csináljak?

— Miért kérdezed, hogy mit csinálj? Úgyis azt fogod csinálni, amit az apád akar. Hagyd Sárit és menj el Bécsbe összemelegedni a bázissal.

Szegény Pista csak nyögni tudott:

— Sárit nem lehet hagyni. Én vagyok a mindene és ő a végzet számomra. Rajta kívül senki mást nem fogok szeretni az életben.

—• Hát akkor ragaszkodj a Végzet Asszonyához és állj zordon atyád elé, mondván, Atyám, nein megyek Bécsbe és nem veszem el a nőt!

— Ez lehetetlen. Először is nem merem, másodszor: ha megtenném az életem azonnal a megszűnés tárgyát képezné. Néked mint barátomnak kötelességed, hogy életem ilyen nehéz pillanatában mellettem állj és segíts.

— A Hájbaba óta nem vagyok a barátod és ha a fejed tetejére állsz, akkor sem megyek Bécsbe.

* * *

És most itt ülünk a bécsi hajó fedélzetén.

A rosszul eltöltött éjszaka után kedvetlenül nézegetem a Dunapartot. Közel járunk már Bécshez és a part egyre randább lesz.

Cudarul álmos vagyok.

— Ha tudtam volna, — mondom Pistának, — hogy ilyen horkolós vagy, inkább gyalog jöttem volna.

— Hülye! —• intéz el röviden.

Elrévedő szemén látszik, hogy Sárira gondol. Velem persze már szemtelen, mert sikerült rávenni az utazásra.

—. Eszem azt a finom kis modorodat! Soha többé nem alszom veled egy helyiségben.

—. Miért nem jöttél fel a fedélzetre?

— Te...! — most én voltam finom. — Vacogjam végig az éjszakát, míg te nyugodtan horkolsz a kabinban.

— Vigyázz! — sziszegi. — Jön a Zsiráf!

A Zsiráfot különben másképen hívják és futólag ismerem valahonnan. Éktelenül hosszú nyaka miatt ragasztottuk rá ezt a nevet. Már tegnap délután, amikor felszálltunk a hajóra megláttuk őt és azóta igyekszünk kitérni előle. Egy kis szőkehajú, turcsiorrú barátnőjével van együtt és ma reggel nagyon izgatottnak látszanak.

Meredten nézünk a parton egy csúf gyárat, hogy ne kelljen őket észrevennünk. Az ember nem szívesen kompromittálja magát, hogy ilyen lányismerőse van, mint a Zsiráf.

A közelünkben ülnek le és izgatottan tárgyalnak. Idegességükben kissé hangosan beszélnek és mi minden szavukat halljuk.

— Menj és szólítsd meg őt, — mondja a Turcsiorrú. — Hiszen ismered.

— Hogyne, — inti le a Zsiráf. — Hogy aztán az egész idő alatt ne tudjunk tőle megszabadulni.

—• De nézd, milyen nyugodtan ül. Biztosan ismeri Bécset és nem fog eltévedni.

—• Ne izgulj! Péter vár minket a kikötőnél és ő még jobban ismeri Bécset.

— És ha nem lesz ott Péter? Szólítsd meg!

— Nem szólítom, mert nem tetszik nekem; olyan buta pofája van.

Hopp! Ezek rólam beszélnek! Pista is megérti és röhögni kezd, de hamar elhallgat, mert nem szereti, ha oldalbabökik.

— Jó lenne gyorsan eltűnni, — súgom, de már késő.

Zsiráf, nem bírva tovább a Turcsiorrú ostromát, feláll és felénk jön. Nincs menekülés. Nagy meglepetést színlelve ismerem fel őt és bemutatom Pistát.

—• Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kedves ismerőssel leszek együtt a hajón! Kár, hogy nem találkoztunk hamarább, milyen remekül tölthettük volna el az egész utat! — így a Zsiráf.

Az állam leesik ekkora hazugság hallatára és nem tudok szólni. Nagy elképedésemet látva megsejti, hogy meghallottam amit az imént mondott rólam és gyorsan bemutat minket & barátnőjének.

Ennek a Turcsinak egész kellemes hangja van.

Nagy lelkendezéssel mesélik, hogy először mennek Bécsbe és attól félnek, hogy a hajónál nem várja majd őket senki, bár Péter — Zsiráf vőlegénye — megígérte, hogy ott lesz; Péter egy aranyos fiú, egyetemre jár, a szülei is már két éve Bécsben laknak, náluk fognak megszállni, a Péter mamája a Turcsiorrúnak valami távoli nagynénje, de egyáltalán nem hasonlít hozzá, Turcsi a Zeneakadémiára jár, Lili pedig gyógypedagógusnak készül, mert neki “zsánere a hülye” és ha Péter nem várja őket* akkor nem fognak odatalálni hozzájuk és látták, hogy én milyen nyugodtan ülök, azért szólítottak meg, mert biztosan ismerem Bécset és. azért nem vagyok ideges és el fogom őket kalauzolni, náluk egy térkép sincs, de nem is igazodnának ki rajta, de a címet felírták, nem is. egy helyre, mertha csak egyszer írják fel, azt. biztosan elveszítik...

És mindezt egyetlen mondatban, lélekzetvétel nélkül mondják el.

A Turcsinak a szeme is elég szép.

— Hol laknak Péterék? — kérdezi Pista; fitogtatni akarja, hogy mennyire ismeri at várost.

— Mindjárt megmondjuk — és azzal keresgélni kezdenek.

Pista nem tud fitogni, mert a cím nem kerül elő. Felforgatják a kézitáskájukat, szétrakják:

4-1