Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
Attól függ ... — Vőlegény jelölt: — Mielőtt megkérném a kezét, drágám, beszélnem kell a kedves mamájával... velünk akar-e lakni, vagy sem?! Szakértelem. — Tegnap négy óra hoszszat játszottam Mozartot. — Nagyszerű. És mennyit nyert? Hajnalban. — Hát te mit csinálsz itt? — Lakást keresek. — Ilyen korai időben? Miért nem teszel az újságba egy apróhirdetést? —• Sajnos az sem használna, mert a saját lakásomat keresem. Megnyugtatás. — Papa, kérlek, nyugodtan hagyhatod már a vizcsövet folyni. —• Miért, itt van már a szerelő? —■ Nem, hanem ég a ház. Vendéglőben. — Milyen kár, kedves főur, hogy már egy évvel ezelőtt nem jöttem magukhoz ebédelni. —• Igazán nagyon megtisztelő a véleménye. Ugy-e kitűnő a kosztunk? — Egy évvel ezelőtt, tudniillik, ez a kacsa valószínűleg még ehető korban volt. A gyengéd apa. — Na Pistike, apád nem vert meg, mikor a rossz bizonyítványt hazavitted? — Nem. Azt mondta, hogy neki sokkal jobban fájna. — Olyan gyengéd szívű az édesapád? — Nem, hanem erős reumája van mindkét karjában. A jövendömondónál. —■ Botrányos dolgokat látok a jövőjében.. .Nem szégyenli magát, asszonyom? megyünk vissza sohatöbbé arra a Budapestre, amelyet most hirtelen és ilyen távolról megszerettem. Mikor kiadták az indulási parancsot, mindenki valósággal megkönnyebbült. Nekivágtunk a havas országúinak, amely alacsony dombok között jobbra-balra kanyargóit. Ezeken a dombokon — amelyekről a szél már lehordta a havat — egyetlen egy fa, vagy bokor sem ékeskedett. Csak azok a keskeny póznák meredtek az ég felé, amelyek a tábori-telefon drótszálait vezették. Az út vége elveszett a ködben. A gyéren szállingózó hó még sivárabbá, és szegényesebbé tette a tájat. Órákon át nem láttunk egyetlen házat, vagy embert, sem az emberi életnek semmi nyomát. Csak a frontnak egyre közelgő morajlása és dübörgése jelezte, hogy valahol előttünk emberek vannak. És ez megnyugtató volt, dacára annak, hogy tudtuk, hogy ezek az emberek azért jöttek erre a vigasztalan vidékre, hogy ismeretlenül legyilkolják egymást. Próbáltam elképzelni az oroszokat. A tanáraikat, iskoláikat, ahonnan az orosz diákok jöttek. De ez sehogysem sikerült. Helyette a gimnázium igazgatójának képe merült fel előttem, fehér szakállával, fekete nyakkendőjében csillogó gyöngyszemes aranytűvel. — Menjetek, fiaim, és legyetek méltók...— És akkor hirtelen az jutott eszembe, hogy az igazgató könynyen elképzelhető orosznak. Olyan szakálla van, mint Tolsztojnak vök. Csak egy prémes sapkát kell képzelni kopaszodó fejére és máris mondhatja oroszul: — Menjetek, fiaim és legyetek méltók...— De éreztem, hogy valahogyan helytelen, hogy most erre gondolok és iparkodtam elkergetni ezt a képet agyamból. Előttünk az úton bizonytalan árnyak kezdtek imbolyogni. Majd fedeles szekerek szakadtak ki a ködből, melyeket kicsi és bozontos szőrű orosz lovak vontak. A szekerek sebesülteket szállítottak. Egyesek üldögéltek, felkötött karral, bepólyázott fejjel, de legnagyobb részük lehunyt szemekkel feküdt a havas szalmán. Szótlanul bámultak ránk és mi reájuk. Az döbbentett meg legjobban, hogy arcuk nem árult el sem szomorúságot, sem szenvedést, csak valami végtelen közönyt. Számolni kezdtem a szekereket, de harmincon felül abbahagytam. A szekérsor nem akart véget érni. Észrevettem, hogy társaim is meredten bámulják a sebesülteket. Szemeikkel szinte bontogatták az átvérzett kötéseket, hogy megállapítsák a sorsot, amely rájuk vár. Pár heti üdülés, tiszta kórházi ágyban, vagy a koporsó. Vagy — ami talán még rosszabb — az örök nyomorékság. Valami furcsa érzés lopakodott be a szivekbe. Ezt az érzést túlságosan egyszerű volna félelemnek nevezni. Több volt ennél és sokkal bonyolultabb valami. Az állatnak ösztönös életvágya, amely remegve figyelt fel a közeledő veszélyre. Az ébredő gyanú és bizalmatlanság az emberi intézményekkel szemben. És valami kesernyés csalódás. Nem tudom, hogy miben. Talán önmagunkban. Nem volt szerencsés gondolat a hadvezetöség részéröl, hogy a sebesülteknek ezt a nyomorult tömegét azokkal szemben vonultatta fel, akiktől friss erőt, harci készséget és bátorságot várt. De volt-e más út? És ki törődött a katonák érzékenységével? Estefelé megérkeztünk egy felégetett faluba. A tetötlen házak és kormos falak nem sok jót Ígértek. Szakaszunkat egy aránylag épségben maradt malomban szállásolták el. A szakaszparancsnok közölte velünk, hogy a század élelmezése — nyilván a kedvezőtlen időjárás miatt — még nem érkezett meg. De már sokáig nem késhet. Tehát türelemmel kell 40
