Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
BUJDOSÓ ÉNEK. Őszi harmat után Nagy hegyeknek ormán Fuj dogál a hideg szél, Fuj dogál a hideg szél; Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát Hóval lepi be a tél, Hóval lepi be a tél. Régi időm elmúlt, Most másképen fordult, Szomorú az én sorsom. Szomorú az én sorsom; Messzére bujdosom, Hazámat itt hagyom, Isten vezérli dolgom, Isten vezérli dolgom! ' Szerelmes barátim, Régi jó pajtásim Tőlem elpártoltanak, Tőlem elpártoltanak; Fejenként mindenek, A kik esmértenek — Mostan megbocsássanak. Mostan megbocsássanak. Ha kiknek vétettem; Ugyan megszenvedtem! Igazságom: mindenem. Igazságom: mindenem! Keserű énnékem E világon élnem, Te tudod én Istenem, Te tudod én Istenem! Jobb hát a darvakkal, Vagy más madarakkal Elbujdosnom messzére. Elbujdosnom messzére; Hogy irigyim szava, Ellenségim vasa Szegény fejem ne érje, Szegény fejem ne érje. Mert itten lakásom. Nincsen maradásom Az sok irigyeimtől, Az sok irigyeimtől; Uram, én ezt kérem: Utamban vezérem Légy s ments meg mindenek(tül, Légy s ments meg mindenek(tül! Vezérlj messze földre, Idegen nemzetre — Hol lakjam békességben. Hol lakjam békességben; Hosszú bujdosásom Lészen távozásom Kietlen messzeségben, Kietlen messzeségben. Csillag jár mely felül, Szél zúg, fölyhő repül — Arra vészem utamat, Arra vészem utamat... Ha minden elmarad, Isten el nem marad! Reá bíztam magamat, Reá bíztam magamat! nek a lőcsök, csak a hátulsó tengely siránkozik kicsinység, alighanem kocsikenőcs után. — Az ám... — mondja magában Ádám és haragos is, de megint csak magára, mert ötödnapja elmúlt már, hogy nem simította meg a vasalásokat a kátránykulimásszal. De aztán elmúlik az is, a csöndes évődés. Kisüt a nap és hosszú halavány árnyékokat rajzol a haladó kocsiról az árokpart sima, kopottgyepes földpatkájára. Egy darabig ezt a fürge játékot vigyázza Ádárn,^ a nyurga lólábak motolláló árnyékcsápjait, meg ahogy a küllő vitorlája perdül, suhan tova, ahogy akadozik, táncol a bogáncskórók, muhartorzsák, lapubokrok között. Közben dűlők torkoltának a kövesútra, jobbra-balra tanyák maradoznak el. Oda se néz Adám, névről, gazdáról ismeri mind; az előtte járó, az utána poroszkáló kocsikat is, mert mondani sem kell talán, hogy nem egyedül van az országúton, más is jár hetipiacra errefelé. Előtte, úgy két kőhaj ításnyira, Kecsige Zsótér halad, ő az, személyesen, a Mihály. Megismeri a túri süvegről, meg a zebra keselyről, a lováról, amelyiknek olyan szép, akkurátos sárga csíkok vannak a vékonyán, mintha úgy rajzolták volna rá valami cirkuszistállóban. Káposztát visz Kecsige Zsótér, az egész kocsiderék azzal van teli Adám méregeti is szemmel a rakományt, súlyra, szépségre és arra, hogy ugyan mennyit hozhat neki, ha eladja. —i Lőhet olyan hat mázsa... — állapítja meg és hozzá is teszi gondolatban, hogy — jó gazda a Mihály. Így haladnak lassacskán a város felé. Már látszanak is a tornyok, a sorokba szaladt házak, a gutaütött lombú akácok. Szépen sűrűsödik az emberi hajlék az országút partjain is, mintha hirtelen falkába szaladtak volna mind, nem úgy, mint amoda Szomolyában, ahol szemlátomásnyira ritkulnak el a földek között. Bizony, ez már város. .. A Város. Nem tanya, nem falu, nem majorság, hanem a város. Mintha valóságosan láthatatlan falakkal volna elkerítve most is, mintha tornyai, kéményei, palotái, kaszárnyái, egy-egy pillér volna benne. Lám, még külön sorompója is van, a vám, katonakabátos őrök benne, akik megállítják a lovakat és benéznek a saroglyába. —• Csak alma... — vallja be Adám az árut és odaadja az előre elkészített pénzt, a vámot, a sarcot, amit a város kivet minden áthaladó teherre, ami a külvilágból igyekszik befelé. A város... Külön világ, szinte idegen föld, népre, járdára, házformára, beszédre, habitusra. Más nép, még a nyelve is más, pedig egyazon értelem lakozik benne a kívülvalóval, és mégis... A boltjai, a sürgönydrótjai — mintha bedrótozták volna vele az eget, hogy nagyot ne üssön, ha véletlenül leszakad —■ a gőzzel fűtött, villannyal rángatott masinái, magától szaladó fiákerei, megborotvált, nyírt, nyesett kertjei, nagybetűs cégerei, bódéi, trafikjai, kútjai, rendőrei, katonái, dámái és nadrágos emberei... —'Az urak... fut végig Adám koponyáján a villanás és elgondolkodik ott az ülésen, amíg végighalad ott az országút makadámján a tér felé, ahol a hetipiacot tartják. Ekkorra nyolc óra van éppen, ennyit kondit a várostorony és Adám befarol a sorba szépen, saroglyával a járdapartra, megereszti a lovak hevederjét és rúdvégre akasztja a kantárt. Aztán visszaül a bakra, úgy várja kifordulva az út felé, a kofákat. Jönnek azok hamarosan. Egynémeiyiket ismeri is már, üzletfelei. Körül is veszik szépen, fölhágnak a vastalpallóra, úgy forgatják, emelgetik a gyékényt. —4 Mit hozott Ádám bácsi? — kérdik. —* Almát, szívem... — Kettő ötven... — mondja Ádám az árat és megindul az alkudozás. Szokványos, mesterségbe tartozó dolog ez, olyan, mint akármilyen más munka, hozzátartozik a föld miveléséhez, azaz hogy annak legutolsó fordulója, az igazi betakarítás. Ádám szorgalmas figyelemmel intézi ezt a műveletet is, mint minden mást a kezeügyébe eső dolgok közül. Nem akarja éppen kitartani a terményt, de becsapatni sem hagyja magát. —• Kettőért... ággyá, nem ággyá? — Kettő harminc... — enged az árból. Szép játszadozás ez. Ádám szereti, megszokta. Olyan, mint a színház. Könnyű izgalmai vannak, rábeszélés, ravaszkodás, furfang. Érteni kell ezt is Földicsérni az almát, meglatolni kézen a tyúkokat, megkóstoltatni a szőlőt, szilvát, ami éppen adódik. Tájékozódni az árakról, a forgalomról, engedni az árból, vagy kitartani szigorúan. 30
