Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
Akkor magasba nyújtotta a jobbkezét, és mély hangon rázendített az énekimára: — Isten áldd meg a magyart... Száz és száz kalap röppent le a fejekről, száz és száz ajak énekelte tovább: — ... jókedvvel, bőséggel...A kapitány megfordult a nyeregben, kardja a magasba röppent. Mi lesz most? A barrikád mögött néhányan behunyták a szemüket, de énekeltek tovább. Ugyanakkor harsány vezényszó hallatszott a huszárszázad élén:-— Állj! Vigyázz! Tisztelegj! Imához! A paripák felhorkantak, majd hirtelen megtorpantak a zablyák kemény szorítására. A lovasok belemerevedtek a nyeregbe, olyan feszesen, mintha odaöntötték volna őket. így állt a tisztelgő huszárszázad, míg véget nem ért a nemzeti ima éneke. A felvert hó pihéi közben elültek, és élesen ragyogó színeivel rajzolódott ki a huszároszlop. Most már Czenter Jóska vezényelt a barrikád tetején: —- Éljenek a magyar huszárok! Éljen a kapitány űr! Éljen a haza! Tombolt az éljen. A kapitány visszatisztelgett. — Jól van fiúk — mondta aztán és kemény hangja melegen zengett a diákok felé. — De most menjetek tovább. Nekem parancsom van, hogy vonuljak be a városba. Katona vagyok, aki teljesítem a parancsot. Újabb éljen. A diákok rázendítettek a Kossuth nótára, és visszavonultak a harmadik barrikádhoz. Bizony, végződhetett volna másként is ez a találkozás. Derék ember a kapitány, akkor is igaz magyar ember, ha a császár katonája. S míg ők a harmadik barrikádot emelték, a huszárok mosolyogva leszálltak a nyeregből. Széthordták az első barrikádot. Kemény munka volt, jó egy órába tellett, mire elkészültek vele. Akkor elvágtattak a második barrikádhoz. Ott már „méltóságteljes csöndben sorakoztak fel a diákok.^ Megismétlődött az előbbi jelenet. Himnusz, vezényszó, tisztelgés, imához. Mire a harmadik barrikádhoz kerültek egymással szembe ugyanígy, már ismerősökként néztek össze. A huszárok tréfásan átkiáltottak, hogy no fiatal urak, sok van-e még hátra? Azok meg visszanevettek, hogy több már nincsen, s ha a huszárok nem a császár parancsára jönnek, nem barrikáddal, hanem zeneszóval fogadták volna őket. De hát ki tehet erről? A diákok harmadszor is elénekelték a Himnuszt, aztán vidám énekszóval bevonultak a városba. Szürkület volt, mire a huszárok elhordták az utolsó akadályt is, és ismét nyeregbe ülhettek. A városban már izgatottan várták őket. Ennyi ember talán még sohasem nyüzsgött a Selmecbányái Fő-utcán. A járdák szélén, egész a Hegybányaikapuig, a főiskolások álltak sorfalat. Várták azokat, akiknek a jövetelét ők nehezítették meg kora reggel óta. Az estsötétben végre felcsillantak a fegyverek. A paták dobogására lelkes morajjal döngtek vissza a föld mélyének tárnái. —• Éljenek a huszárok! — Kinyíltak az ablakok, és kipirult arcú honleányok kendőket lengettek a daliás lovasok felé. Az éljenrivalgásnak nem volt se vége, se hossza. így fogadta Selmecbánya a huszárokat. A császár darabont-főispánjának beiktatását megtagadta, de a szivéhez ölelte a király katonáit, akik néma tisztelgéssel tüntettek a haza mellett. Ily késő éjtszaka ki jár Ott kinn a temetőn? Az óra már éjfélt ütött, A föld már néma lön. Egy árva gyermek andalog, Szivét bú tölti el, Hisz ki őt szerette még, Többé már fel nem kel. Anyja sírjára ül, zokog, Az árva kisfiú, “Anyám, oh kedves jó anyám! Szívem beh szomorú! Mióta eltemettek itt, Azóta bús fiad, Nincs e faluban senki most, Ki néki csókot ad. Nincs senki, aki mondaná. Szeretlek, gyermekem! Puszta a ház, hideg szobám, Nem fűtenek nekem. Melléd temetve én is itt Miért nem nyugodhatom? Szegény és_ elhagyott vagyok, Hideg a tél nagyon!” Az árva búsan zengi így Kínos panaszait, Felelve rá a téli szél tlvöltve felsivít. A gyermek fázik, könnyei Elállnak arcain, Borzadva néz körül, de itt A holtak hantjain Mélv nyugalom uralkodik, A csend irtóztató, Csak szél sóhajt a fákon át, Sziszegve hull a hó. Fölkelne, jaj! de nincs erő, Lankadva visszadül A kedves dombra,—felsóhajt S mély álomba merül. És ím az árva boldogul, Jól érzi most magát, Elmúltak minden gondjai; Az álom hív barát. Szive még egyszer feldobog, Mosolygnak ajkai, Csöndes — nyugodva alszik (ott — Meghaltak kínjai. Báró Eötvös József. 25 A MEGFAGYOTT GYERMEK.
