Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
Meg kell vallanom, hogy soha nem vadásztam. Lövöldözni lövöldöztem puskával is, pisztollyal is, de csak úgy kedvtelésből, holt célokra. Nem sok eredménnyel. S pontosan magam se tudnám megmondani, miért indulok el ezen a reggelen vadászni. Azt hiszem, egy régi vágynak, álomnak, vagy parancsnak — oly mindegy, hogy melyik szót használom — teszek eleget csupán. Kamaszkori álom: vadászat a trópuson. Ballagok felfelé a folyóparton. A ház már elveszett a fák között. Távol tisztán emelkednek fel a hegyek. Csodálatos alakú hegyek. Ha képnek látnám őket, azt mondanám, hogy a festő fantáziájának játékai csupán. Mesehegyek. De hisz annyiszor rájöttem már, hogy a mese és a valóság mennyire rokonok. Valahol olvastam, hogy a perui és bolíviai indiánok valamikor imádták a hegyeket. Isteneknek tartották őket. S most, ahogy látom ezeket a furcsa kúpokat, égfelé mutató sziklaujjakat, megértem az indiánokat. A folyó egykedvűen csobog medrében, köveken ugrál át a viz, néha kisebb zúgókon zúdul le. A természet csendje veszi körül. A természet ezernyi nesze vesz körüli. Milyen furcsa: itt a neszek is csendnek hatnak. A nap kezd melegebben sütni. Izzadok. Érdekes, valamikor évekkel ezelőtt — vagy tán évtizeddel ezelőtt? — a Cuha völgyében, majd az Uz völgyében jártam a Magyaros alatt. S akkor is szerepbe képzeltem bele magam. S az Uz is átváltozott: a Kongó lett és az Amazonas. Az öreg, hallgatag fenyvesek is átalakultak: miazmás sötét dzsungellé, titokzatos vadállatokkal és vademberekkel. Fokost szorongattam a kezemben, egyszerű fokost, s azt hittem, Winchester van nálam. Most is bandukolok a trópusi erdőben, zúgó folyó partján és álmodom, szerepet játszom megint. S ezúttal a Cuha és az Uz partjára képzelem magamat. Mindig másról álmodik az ember, mint amiben él. Eddig eszembe se jutott, hogy elsüssem a puskámat. Nem is tudom, mire kellene lőni? Egy ideig ugrálok a köveken a folyóparton, aztán belépek az erdőbe. Mögöttem összecsapódnak a bokrok. Árnyék, nyirkos szürkeség vesz körül. Szorongás fog el. Mintha a szivem verését is hallanám. Az erdő mindig megigéz. Mindig sejtelmes. Ezt éreztem a Kárpátokban, a Bakonyban is, mikor egyedül voltam, s csak a fák, a füvek és az ég volt velem. Markolom a puskát. Akkor veszem csak észre, hogy még meg sem töltöttem. Gyors mozdulattal töltényt rakok be. S várok. Nem tudom mire. Azt hiszem, hogy valami veszedelem leselkedik rám. Valahol megroppan egy ág. Most jön felém. Tudom, hogy nem állat, nem ember. Valami más. Valami, amitől félek, mert nem tudom micsoda, s nem is fogom megtudni soha. Szúnyogok szállnak az arcomra. Egy tekergő liánt, amely az ágakra kapaszkodik kígyónak képzelek, s visszahőkölök. Megmagyarázhatatlan rossz érzésem van. Visszafordulok, és kilépek a sűrűből, a folyópartra. Őszintén bánom, hogy eljöttem. Most minden értelmetlen előttem. A puska huzza a vállamat, a pisztoly a derekamat. A pipát dühösen a földre dobom. Leülök a folyópartra és nézem a vizet. Nincsenek benne aligátorok és gyilkos kis parnhák, amelyek pillanatok alatt felfalnak mindent. A víz tiszta. Átlátszó. Fürödni is lehetne benne. De hideg. Nincs kedvem hozzá. Felkelek. Füttyentek egyet ■—- mintha képzeletbeli kutyámnak fütytyentenék, s visszafelé indulok. Megállók egy pillanatra. Leveszem a vállamiól a puskát. Vállamhoz szorítom, s célzok. Nem tudom mire, csak úgy, az erdőbe, a sűrűbe. Meghúzom a ravaszt. Minden különösebb cél és értelem nélkül. Indokolás nélkül. Mint annyiszor ez életben, amikor teszünk valamit, nem tudni miért? Tompán dördül a lövés. Visszhangzanak a fák. A sűrű lombok között megremeg néhány levél, és madarak röppennek fel, amiket nem látok, csak a szárnyuk suhogását hallom. Ennyi az egész. Lövésem nem hiszem, hogy talált valamit. Talán egy fatörzsbe fúródott, de az sem bizonyos. Lehet, hogy repült a golyó egy darabig, aztán a földre esett. Mindegy. Magam előtt már igazoltam a vadászkirándulást. Szinte jókedvre derülök, és újra töltöm a puskát. A kezembe szorítom, hogy alkalom nem lesz, nem jön. Romantika mindez, de hozzátartozik a vadászkalandhoz. Megyek visszafelé, és fütyürészek. Mielőtt feltűnne János háza, visszafordulok, vállamhoz szorítom a puskát, és ismét a lombok közé lövök. Úgy, mint az előbb. S mint ki jól végezte dolgát, egyenes tartással, valami belső örömmel és magabiztossággal megyek a ház felé. János elém jön. — Hallottam a puskalövéseket, — mondja —. Mi lőttél? —• Lőttem, — adom a kitérő választ, s öszszeszorítom a számat. Mintha titkot akarnék megőrizni. Vegye tudomásul, hogy erről nem akarok beszélni. Azt hiszem, érti János, mert nem firtatja tovább a dolgot. Ez megnyugtat. Jó étvággyal ülök le ebédelni. Ebéd után hosszan nézem a fegyvereket. — Többet nem megyek vadászni, — összegezem a dolgot, mielőtt János felajánlaná fegyvereit holnapra is. János jó házigazda. Nem csodálkozik, nem kérdez, csak annyit mond: — Jó. Én pedig elnyúlok az egyik függőágyban. Az erdőre látni éppen. Sötét lombok sűrűsödnek, s karcsún kiemelkedik egy fenyő. Semmi csábitó, semmi romantikus nincs benne. Unalmas erdő. Nem több, nem kevesebb. Jobb szeretnék a Bakonyban lenni, vagy az Uz mellett. A trópusokon már vadásztam. S elhatározom, hogy holnap megcsináltatom a fényképeket Jánossal. 21
