Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
körmeivel kihalászott egyet, aztán elmosolyodott: — Ez meglepően kedves — mondotta. Most láttam csak, hogy mindegyik foga aranyból van. Mintha egy karperecét hordozna a szájában — fogsor helyett. A lovag olyat választott, amelyik össze volt préselődve, és szinte csöpögött a cukortól. Lábujjhegyre állt, megperdült, és úgy intett köszönetét. Ő megteheti, hiszen tulajdonképen ezer éve él. — Aztán elmentem a könyvtár mellett Beppó szobája felé. Furcsa könyvek voltak itt: mindenfajta biblia egy sorban, mellette nemi szakkönyvek, aztán családtörténet Féleszű Archibaldtól kezdve Nagykeblü Leonórán át napjainkig. A kisfiú —- szokása szerint — az ablak mellett Ült, körülötte mesekönyvek áradata. —• Oh — mondta, — te milyen jó vagy, adsz nekem datolyát. Fénylő szemekkel Ízlelte a gyümölcsöt. Lekuporodtam eléje, és fáradt fejem vézna, érzéketlen kis lábaira hajtottam. Hallgattunk. A boldog csendben nem hallatszott más, mint a papír zörrenése, amikor kivett egy-egy szem datolyát. A három nap színes, kedves álom gyorsaságával tűnt a semmibe. Eljött a pillanat, amikor hátamra vehettem a kis zsákot, — ismét súlyosabb lett néhány emlékkel. Mindnyájan lent álltak az előcsarnokban. A lovag meghajolt, és azt mondta: — Nem felejtem el soha, hogy a magyarok milyen gavallérok. A lovag felesége olyan magasra emelte gyűrűktől terhes kezét, mintha csókra nyújtaná. Végigsimogatta az arcom. A gyerekek összecsókoltak, Archibald mélyen leszegezte a fejét, és így suttogta: — Ha megbántottalak valamivel, bocsásd meg. Beppó szeme lázasan fényes volt, és szelíd csikókat rajzoltak arcára a könnyek. Nem szólt, vézna kis testét rázta a zokogás. Ezekben a pillanatokban halálos biztonsággal éreztem, hogy még találkozom velük az életben. Ha a vulkán kitör, nekik is menekülniük kell a láva elől. Még nem tudják, hogy a lábuk alatt remeg a föld. A népek Nagy Vándorútján ők is mennek majd, kirázva az ezeréves biztonságukból. A kis tolókocsi lesz a pajzs, az jár előttük, és nyit majd utat milliók kavargásában. Én majd azzal leszek, akit szeretek, és aki engem szeret, meglátom őket, és integetve szeretnék kiáltani feléjük: —• Emberek! Álljatok meg, hiszen mi ismertük egymást. Köszöntelek titeteket, a menekülő kultúra és a szeretet nevében! De nem hallják meg a hangom, és nem látják a feléjük nyújtott kezem, közönyös bánattal vonszolják magukat tovább, hiszen akkorra már régen elfelejtették a kis magyar nevelőnőt és a hét szem datolyát. VADÁSZAT Irta: Kutasi Kovács Lajos Vadászatra megyek. Már maga ez a szó is — vadászat — különös hangulatokat ébreszt bennem. Apámra gondolok, aki nagy vadász volt. Talán ősi atavizmus volt ez nála, hiszen őseink, — a történelemből tudom, — vadász-halász népek voltak valahol Ázsia és Európa küszöbén. Apám húsz év előtti arca jelenik meg előttem. Legényes volt akkor, egyenestartású, keményarcú. Amikor elérkezett a vadászidő, kötéllel sem lehetett volna visszatartani. Felöltözött vadászruhájába, vállára akasztotta fegyverét, és ment. A puskára is jól emlékszem. Ott függött a hálószoba akasztós szekrényében, a kabátok alatt. Kétcsövű, gondozott vadászpuska volt. S hozzávaló vadásztarisznya, bőrből. Apám időnként szétszedte a fegyvert, megtisztította, szinte becéző szeretettel, mintha nem is tárgy lenne, hanem élőlény, aztán visszaakasztotta a helyére. Maga töltötte a töltényeket. Csodálatos élmény volt az is. Ott ültem az asztalvégen, néztem, néztem csodálkozó szemmel, ahogy apám kezében forognak a furcsa gépek, emelkednek a kis mérők, előttem ismeretlen eszközök. Az üres patronhüvelyekből kiszedte a gyutacsot, s újat rakott bele. Aztán puskaport, sörétet kanalazott, majd kapszlival elfojtotta a patront. Akkor már féltem a kész tölténytől: féltem, hogy felrobban. Ő meg berakta a kész patronokat a tölténytarisznyába, s a szegre akasztotta. Ősi vonás volt ez is, ahogy őseink maguk csinálták a nyilat, az ijjat, úgy készítette el a patront ő maga is. A vadászöltözetére is emlékszem. Zöld vadászkalapja volt, rövid Hubertus-kabátja és feszes csizmanadrágja. De nem csizmát húzott hozzá, hanem bakkancsot hordott és lábszárvédőt. Azt még katonakorából őrizte. Egy régi fényképét láttam egyszer, 1917-ben készült valahol a front mögött. Legényesen hátratólt sapkában volt rajta apám, csukaszürkében, lábán a lábszárvédő. Amiben később vadászni járt. Soha nem voltam apámmal vadászaton. Mégis el tudom képzelni, mit érzett, amikor nekivágott a Csererdőnek, Bakonynak vagy a Négymezőnek. Ment, komótos nagy lépésekkel, mélyen beszívta a levegőt, szemét összehunyorította, s a tájat kémlelte, ahogy azt a vadászok szokták. A föld fia volt, az maradt egész életére. S ha a foglalkozása a városhoz, a falakhoz is kötötte, megmaradt a föld fiának, s örült, ha hátat fordíthatott a kőházaknak, és kitárult-előtte az erdő, mező, a rét, a folyópart, s vadászott nyúlra, vaddisznóra, szarvasra,, rucára. 19
