Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

Arnóthy Kriszta:

HÉT SZEM DATOLYA.

Idegenül szomorúan álldogáltam a hatalmas szalonban, és úgy éreztem, hogy az ősök képei mögül —- titokzatos réseken — figyelik minden mozdulatomat. A kastély — úgy tűnt délutáni álmát aludta, mert sehonnan sem szűrődött zaj felém, — nyomasztó volt a_csend és

a gazdagság. Az alacsony székek alattomos görbelábú daxlikutyákhoz hasonlóan várták, hogy vájjon melyikbe merészkedek majd leülni, és egy sápadt selyemterítőről hímzett kínai fej vigyorgott felem. Aztán kinyílt az ajtó, és belépett a lovag felesége.

— Foglaljon helyet, kisasszony — mondta, és szórakozottan megigazította egy hajfürtjét, hogy ne kelljen kezet nyújtania.

Ő helyet foglalt, én leültem.

A Teremtő igen takarékoskodott a porral,

amelyből őt formálta, sovány volt és keskeny, mint egy varrónő.

— Ön menekült ugyebár? — kérdezte kicsit szemrehányóan.

Bólintottam. Gondterhes lett.

— Még sohasem volt a gyermekeim mellett olyan nevelőnő, akinek nincs hazája. Különben is előre kell bocsáj tanom, hogy az állás csak ideiglenes, — négy hét múlva visszatér a szabadságon lévő dán nevelőnő, aki már évek óta van nálam.

Készségesen bólintottam. Az állandóság fogalmáról leszoktatott a történelem; szinte jól esett, hogy itt is csak ideiglenes leszek, hézagpótló.

Rám emelte vízszinü szemeit;

— Honnan jön?

—• Magyarországról.

— Azt hiszem, az Balkán.

—• Dehogy kérem szépen, az még Európa.

Leeresztette súlyos szemhéjainak ráncos redőnyét;

— Európa itt kezdődik nálunk — mondotta ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem mertem tovább vitatkozni. Egy nevelőnő ne legyen soviniszta.

—• Csomagja van?

—• Igen, az előcsarnokban.

Megnyomott egy láthatatlan csengőt.

— Kisasszony, felveszem négy hétre. Figyelmeztetem, hogy a gyermekeim kissé extravagánsak. Megtehetik, hiszen Féleszű Arohibaldig vezetjük vissza a családfánkat. Tudja mit jelent ez?

Tiszteletteljes rémülettel bámultam.

— Ez azt jelenti — mondta és szinte megfenyegetett csontos mutatóujjával, melyen egy boxernagyságú pecsétgyűrű volt, — azt jelenti, hogy ezeréves a családfánk.

Az előbb leadott csengőinjekció most hatott, mert belépett egy inas.

—■ A kisasszonynak mutassa meg a kék vendégszobát. — Aztán hozzáfűzte: Vacsorát hét óra huszonkét perckor. Az inas majd átadja a listát, amelyre fel van írva, hogy melyik gyermekem milyen orvosságot vesz be, és hány perccel az evés előtt.

Mosolytalanul bólintott, aztán eltűnt egy függöny mögött. Nem csodálkoztam volna, ha egy üres képrámába lépett volna be a falhoztapadva. Kimentünk az előcsarnokba, ahol szomorúan és ijedten ült a sarokban a hátiszákom, — alázatos volt és jóságosán csúnya, —

A fiatal irónő egyik legszebb novellája a Szüret Badacsonyban című könyvéből.

mint egy ázott kutya. Az inasnak megvonaglott mindkét orrcimpája:

— Ezt vigyem fel?

— Igen.

Szegény kis hátizsákomat az egyik zsebfülénél fogva undorral felemelte, és elindult a lépcsőkön. Én utána. Ez az előkelő, sovány inas nem tudja itt előttem, hogy ez mindenem, amit ő visz. Ebben a hátizsákban hordom az emlékeimet, — egyre súlyosabbak, hiszen már öt éve hordom őket. Egy fogkefe, hálóing, néhány szótár, jóadag melankólia. Nincs is benne más. Volt néhány kép is — azokat elszórtam. Akiket szeret az ember, azokat a szivében hordja, az érdektelenek meg úgyis elhullanak mellőlünk, mint az őszi legyek.

A harmadik emeleten volt a szobám.

—• Hol vannak a gyerekek? — kérdeztem az inast.

Komoran felelt:

— Egy jelmezes ünnepélyen.

Aztán átnyújtott egy listát, és eltűnt.

A szobám. Az ágy baldachinos volt, a tükör velencei, a fal tompa kék és a lábam alatt ugyanilyen színű szőnyeg. A hatalmas szekrény éhesen tátotta felém hajóbőröndök tartalmára várakozó mohó polcait.

A hátizsákom szinte elveszett valamelyik sarokban. Akkor leültem egy szék szélére, és elkezdtem tanulmányozni a listát. Archibald: 15 csepp étkezés előtt lo perccel. Lala: 7.5 csepp étkezés előtt 7 perccel. Még legalább három gyerek nevét olvastam, és csendes nyomást éreztem a gyomrom táján. Hogyan lehet ezt ennyire pontosan betartani? De nem volt időm töprengésre, mert éles tülköléssel befutott a kastélykertbe egy autó. Lementem a földszintre. Pillanatok alatt a legkülönösebb jelmezekbe öltözött gyermekáradat vett körül. Az egyik répafejű lány — a legnagyobb, Cleopatrának öltözött, aztán volt Hamupipőke, Piroska farkas nélkül, a legkisebb balettruhában szökdécselt, — az egyetlen fiú pedig cowvboy-kalappal szaladgált. Hiába igyekeztem eltűnni a forgatagban, a ház úrnője felfedezett, és megszólalt:

— Kisasszony, vegye át a gyerekeket. Félórán belül megfürösztve, házikabátjaikban üljenek az asztal mellett.

Lázálom, ami következett. A gyerekszobában úgy repültek a ruhadarabok a levegőben, mint az anarchista madarak. Semminek sem tudtam a helyét, és nem értettem, hogy mit beszélnek. A cowboy időnként szamárfület mutatott felém, aztán egy sarokban fejre állt. Egyik sem akart fürödni.

Félmeztelenül, üvöltve siklottak ki a kezeim közül. A fürdőszobában a szivacs már a kádpereménél himbálódzott, a pára belepte a tükröt, az inas faarccal kis nylon-biliket helyezett az ágy alá. Kölcsönös értelmetlen üvöltözés és egy pár pofon után, végre kettő bent ült a vízben. Archibald — így hívták a fiút — még mindig fejen állt. De hát bizonyára 6 a legextravagánsabb — gondoltam, és békében hagytam.

Lala és Bibi tengeralattjárót játszottak a kádban — és most már nem akartak többé kijönni belőle. Végső elkeseredésemben magyarul beszéltem hozzájuk, erre nevetőgörcsöt

17