Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
Hiszek a vécszerzödésben, mit kötött a Hét-vezér sok-késöbbi más vezérrel; mit kötött a százezer közvitéz sok millióval: sok keresztes, jó vitézzel, barna Corvin-légióval, kurucokkal, honvédekkel, világháborús bakákkal, amíg összefolyt a vér: előbb csak egy fakupában, aztán egy völgy katlanában, majd a nagy Hungáriában, majd egész Európában, folyton összefolyt a vér — Hiszek a vérszerzödésben! Hiszek a csók-szerződésben. ' mit kötöttek az anyák hosszú ezredéven át: lét-alatti, láthatatlan csók-kutakból szakadatlan csobogtak a vérerecskék, egymás útját keresztezték, keveredtek, összefolytak, közös álmokat sodortak nagy, szent kereszteződésben. — Hiszek a vérszerzödésben! Hiszek a föld-szerződésben, mit ekével írt a nép az ezer ízekkel szép Székelyföldre, Nagyalföldre. Nyitravölgybe. Hernádvölgybe, s lett belőle: ezer-izü egy-kenyér; egy-kenyérből ezer ízű, közös lüktetésű vér! — Hiszek a vérszerzödésben! Hiszek a sir-szerzödésben: -Nagy Rákóczi Kassán fekszik. Nagy Petőfi Segesváron; . Nagy Széchenyi Cenken fekszik, Zrínyi Miklós Szigetváron. Minden dombos, lapos tájon poszton áll egy halott Pásztor, az élőknél élőbb százszor, s vigyáz, hogy bár Jcönnyel, fájón, minden erő, minden álom. minden vércsepp össze-álljon. s minden malmunk újra járjon. — Hiszek a vérszerzödésben! De a szurony-szerződésben, meg a börze-szerződésben, meg a papír-szerződésben nem hiszek! Fenyővirágzás utáni első holdtöltén, ami a mi számításunk szerint julius elejére esik, magam is felzarándokoltam a zunik nyomán a sziklakereszthez. A templomok ma már a völgyben vannak, s az ezüstmíves nép rendes házakban él odalent, békésen, nyugalomban. De ezen a napon valamennyien megindultak, minden irányból a kanyargó hegyi ösvényeken, ősi viseletűkben ,némán, komolyan. Mikor a nap lement, ott ültek hatalmas félkörben a kereszt alatt a sziklán, szemközt a mélységes völgykatlannal. Ott ültem én is, mögöttük. Csönd volt, senki se beszélt. Lassan lement a nap, árnyékba borultak a sziklák, kékesszürke árnyék lepte a messzeséget. Gyorsan sötétedett. Hamarosan már minden elmosódott, csak a gerincek körvonalai rajzolódtak föl a csillagokat gyújtó bársonyfekete égre. Aztán egyszerre mélyen lent a fekete sötétség alján megjelent egy fénypont. Mozgott. Jött felfel4. A zuni törzs választott távfutója hozta az égő fáklyát a zuni föld határától föl a sziklakereszthez, pontosan azon a nyomon, melyen valamikor négyszáz évvel ezelőtt egy magányos magyar éhségtől és fáradtságtól elcsigázott testét fölvonszolta ide, magával hozva a kereszténység lángját a sötétben élőkhöz. Jött, jött a kicsi láng fölfele az éjszakában. Néha eltűnt, majd újra megjelent. Nőtt, növekedett, míg végül is tisztán lehetett látni a lobogó fáklyát s alatta a fiatal indián élesmetszésü, bronzsötét arcát. Senki se mozdult. Csak a futó léptei dobbantak a sziklán, ahogy lihegve érte el a félkör közepén felállított máglyát. Itt megállt, s az égő szurokfáklyát széles lendülettel dobta be a máglya közepébe. A száraz széna pillanatok alatt tüzet fogott, s a máglyából fölcsapott a láng a fekete ég felé. A keleti sziklaperemen akkor jelent meg a telehold. Néma tisztelettel álltak föl az indiánok, komor arcukat megvilágította a máglya tüze. Aztán egyszerre csak halk, zümmögő hangon énekelni kezdtek egy régi-régi dallamot,_ mely .évszázadok során sokat változott, de még így is szivén ütött: “Hol vagy István király...?” S egyszerre csak mintha ott állt volna mellettem valahol a sötétben jó Hollósi Gergely maga, ez az erőszak által száműzött hajdani magyar, s rémlett mintha a hangját is hallottam volna valahol az indiánok szomorú, zümmögő éneke mögött, ahogy a költő szavaival a fülembe súgta: “Testvér, olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe...!” 11
