Kisebbségi Sajtófókusz, 2012. április - Civitas Europica Centralis
2012-04-10
K ISEBBSÉGI S AJTÓFÓKUSZ Civitas Europica Centralis (CEC) • H1115 Budapest, Szentpéteri. u . 10.. • + 3630 904 6164 , http://www.ce ucent .net/ admin@cecid.net 201 20 410 . 11 C C i i k k k k e e k k A szuverenitás délibábja ? ? Lehetetlen Európa problémáit olyan államok között megoldani, amelyek makacsul ragaszkodnak teljes körű állami szuverenitásukhoz – írja emlékirataiban Jean Monnet , az Európai Unió egyik „kitalálója”, szürke eminenciása, s ha valaki, hát ő igazán tudhatta, miről beszél. Friss Róbert | Népszabadság | 2012. április 9. Ezt a mondatot – egy vitájukban válaszul – De Gaullenak szánta, aki grandiózus elképzeléseket volt képes felvázolni a jövő Európájáról, amely az Atlantióceántól az Urálig terjedő szuverén államok közösségéből állna, de mihelyst konkrétum, például a közösség közös védelme is szóba kerül t, képtelen volt kibújni francia tábornoki egyenruhájából. Ellentámadásba lendült, s a „hontalan európai hadsereg felbujtójának” minősítette Monnett. Európa egyesítése, mint minden békés forradalom, időt vesz igénybe – mondja Monnet, akinél távolabbra ke vesen láttak a történelemben, s aki élete végén már kissé keserűen bizonytalanodott el: nem volte a könnyebben megragadott vége a gazdasági integráció annak az erőfeszítésnek, hogy Európát kitaszigálják a két világháborúba torkolló évszázados kátyúból, s nem lesze nehezebb a politikai egyesítés? Még inkább az „európai eszmény” megteremtése. „Európa atyja” 1979ben hunyt el, az azóta eltelt több mint harminc év bizonyította, hogy keserűsége megalapozott volt, mint ahogyan azon komoly gondolkodók – például John Lukacs – kételyei is, akik szerint a nacionalizmusok legyűrik a közös Európát. A földrészen újraéledő vagy inkább teljesen soha ki sem halt, meg nem haladott nacionalizmusok legalább kétfélék. A Nyugat fejlett országainak nacionalizmusa mindenekelőt t az idegen – elsősorban az iszlamista – bevándorlók ellen hergeli a gazdasági bajok miatt mind jobban elbizonytalanodó polgárt. Főként tehát az Európai Uniót kívülről fenyegető veszéllyel riogat. Míg KözépEurópa országainak éledő nacionalizmusa unión bel üli nacionalizmus, az EU intézményrendszere ellen irányul, mint ami az autonómiájukat fenyegeti. Eltekintve most attól a primitív „érveléstől”, amely Brüsszelt a hajdani kommunista Moszkvához hasonlítja, ha az autonómia féltésének nincs is semmi alapja, de a Nyugat általi lekezelés érzetének vannak történelmi okai és megélt tapasztalatai. Ez a Nyugat által KözépEurópára kiosztott „másodlagos történelmi szerepnek”, annak a nagyhatalmi politikának a következménye, amellyel – az Oroszországtól és a német egy ségtől való félelmében – mind a brit, mind pedig a francia politika a térséget kezelte. Ahogyan az európai politikai egyensúlyt előbb 1815ben, majd az első világháború után megteremtette, s amelynek alárendelve kezelte a Habsburgbirodalom felbomlása után a Monarchia helyén megalakuló nemzetállamok sajátos érdekellentéteit és viszonyait. – KözépEurópa a franciák szellemi konstrukciója németpolitikájuk szolgálatában – írja a térségről szóló könyvében Catherina Horel francia történész. Ez volt nemcsak a XI X. században, de már jóval korábban is. Ezt egyáltalán nem zavarta, hogy Ausztria a szó nyugati értelmében nem nemzetállam volt, hanem többnemzetiségű parlamentáris monarchia és dinasztikus állam. Inkább kulturális és történelmi fogalom, amelynek az 1815ös és azt követő „európai összhang” kánonja szerint fenn kellet maradnia a német egység egyensúlyaként, amelynek föderális újjászervezése még az első világháború végén is napirenden volt. Ez a próbálkozás elbukott azon, amiről a nyugati nagypolitika nem vo lt hajlandó tudomást venni, s ami a „Habsburg globalizáció” legnagyobb centrifugális és egyben legnagyobb centripetális ereje volt. Hogy állami létüktől megfosztott vagy azt soha meg sem élt nemzeteket fogott össze egyetlen dinasztikus államban, ahol a nem zetek mindegyike mártírtudatot, szorongást, megsemmisüléstől, áldozattá válástól való félelmet, balsorsot halmozott fel, a nemzet tragédiájának vízióját hordozta, s hordozza máig kollektív tudatában. Azt az érzést, hogy csak játékszer a nagyhatalmak játszm áiban, nem lehet saját akarata s felelőssége sorsának irányításában. Ezt a kollektív tudathozadékot nem szabad alulértékelnünk. Tony Judt brit történész írja: „1914re már abszurddá és anakronisztikussá váltak a nemzetek közötti civakodások, a birodalmak és a feltörekvő nemzetek határvitái. Így
