Reggeli Sajtófigyelő, 2009. december - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-12-02
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 12.02 . 42 Nem történt semmi különös december elsején Sepsiszentgyörgyön. Nem tört ki botrány, verekedés, nem folyt vér. Ünnepeltek a szélsőségesek, bepillantást nyújtottak abba, milyen, ha a toleranciát nem ismerő, letűntnek hitt ordas eszmék végigtrappolnak életünkön, városunkon. Farkas Réka, Háromszék vissza Be nem tartott ígéretek Erdélyma [ 2009. december 02., 08:23 ] [117] December elseje... Nagy ünnep! Nemzeti ünnep! „Nagyrománia” me gszületésének ünnepe. A bölcső, a „gyermek” fogamzásának napja. Vagy másképp úgy is szokták emlegetni: Gyulafehérvár. Vagy bővebben: Gyulafehérvári nagygyűlés, vagy még másképp: Gyulafehérvári nemzetgyűlés. Igen: nemzetgyűlés. Az erdélyi románság nemzetg yűlése. Ahol 1228 ember gyűlt össze Erdély minden részéről, magyar állami segédlettel („A hónap végén Budapestre utazó Maniut Jászi megnyugtatta: a magyar kormány nem fogja akadályozni egy nemzeti gyűlés megtartását, sőt, felső utasításra a MÁV különvonato kat indított a december 1jei gyulafehérvári gyűlésre utazó románok részére.” „Így valószínűleg a népszavazás elkerülhető lesz.”), s kimondatott Erdély egyesülése az addigi kifliországgal, népi nyelven: a Regáttal. (Megint csak zárójelben: a Kolozsváron de cember 22én tartott ellennagygyűlést, melyen az önrendelkezés magyarokra is érvényes jogát próbálták példázni — „az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül követeljük minden itt élő nemzet számára a teljes jogegyenlőséget, szabadságot és önkor mányzatot” — , az előrenyomuló román haderő hevesen ellenezte, majd a másnap Kolozsváron is megalakult román parancsnokság „bevezette az ostromállapotot, internálást, a cenzúrát, a botbüntetést, megszüntették a politikai jellegű szervezetek működését, a gy ülekezési, de még az utazási szabadságot is.” Az utolsó magyar kormánybiztost, a nagygyűlés szervezőjét — melyen 40 000 ember vett részt, köztük bánsági svábok és románok is, akik a Magyarország mellett maradásra voksoltak — , Apáthy Istvánt hevenyében halá lra is ítélték, bár aztán „meggondolásból” az ítéletet mégsem hajtották végre.) Szó ami szó — visszatérve Gyulafehérvárra, december elsejére — : történelmi dolgok vetítődtek elő ezen a napon. Meg fog születni a Nagy, az egységes román állam, „nemzetállam”, melyben ott leszünk mi, erdélyi és regáti magyarok is. Csak úgy, névtelenül, észrevétlenül, „lappangón”. Ideigóráig megtűrten. Mert hát „bűnös” nemzet voltunk már akkor, bűnösök voltunk, akiknek büntetésül fel kellett darabolni országát, akkor már több m int ezeréves hazánkat, Európa legrégibb országát. És hát miért? Legendák vannak, az antant odaígérte Romániának annak fejében, hogy 1916ban orvul, hadüzenet nélkül hátba támadta az addig szövetséges monarchiát. Tehát az alku megvolt, megszületett. De má s „ok” is volt. Hadd mondjuk ki ezt is. A románság nem érezte jól magát a magyar uralom alatt. Az osztrák uralmat még valahol elfogadták, igyekeztek is a „háttérben” külön politizálni Béccsel, eredményeket, engedményeket kicsikarni. S ez a „különpolitika” nem volt új keletű. Már Horia, Cloşca és Crişan lázadása idején a „szervező” Horia Bécsben járt, s itthon azt hangoztatta, hogy a császár (II. József) bízta meg a lázadás megszervezésével, melyet közönséges népirtásnak is felfoghatunk, hiszen válogatás nél kül öltek mindenkit — legyen az úr vagy paraszt — , aki magyar volt. Aztán 1848 — 49ben is a Szabadságharccal, a „pogány elnyomókkal, akiknek nincs törvényük, sem Istenük” (Andrei Mureşan), szembeforduló románság háta mögött tudta Bécs támogatását és biztatá sát („oszd meg, és uralkodj”). Hogy ők is becsapottak voltak? Bizonyára érezték, a jobbak (Nicolae Bălcescu) mindenképpen. Ám a gyűlölet ott élt a lelkekben. Beültettetett oda („A románok az erdélyi népek történetét kizárólag román nemzeti szempontok szeri nt értékelték. Ebben a szemléletben az erdélyi román nép úgy szerepelt, mint amely nemes származása ellenére a barbár magyarok elnyomása alatt nyög, akiknek zsarnoksága ellen a román nép folyton nemzeti felkelésekben tiltakozott.”). Vagy egy „szópárbaj” a 10es évekből: „a románok is fiai a mi édes hazánknak, Magyarországnak”, és a válasz: „a románok előtt elfogadhatatlan megállapítás, hogy »a magyar jó ember«”. (Ghibu: Şcoala, 54 — 67.) Az ember csak kérdezi: Mivel érdemeltük ezt ki? Bizonyára okot adtunk r á valamivel, nem tudni, mivel. A Szent Istváni szemlélet, mely szerint „tiszteld az idegeneket, mert ők koronád ékességei”, történelmi tény. Vagy az is történelmi tény, hogy a tordai országgyűlés — a világon elsőként — 1568ban kimondta a lelkiismeret sza badsága
