Reggeli Sajtófigyelő, 2009. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-10-14
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 10.14 . 15 Ezt támasztja alá az a puszta népszámlálási adat is, mely a szlovéniai magyarság lélekszámát a 2002es adatok alapján 2012re a kritikus tömeglétszámban (jelen esetben 5 ezer felé) jelöli ki. De nézzük, mi is indokolta ennek az oktatási modellnek a bevezetését az ötvenes évek végén, s miért nem alakult ki alternatívája, s miért tekinthető a 21. században is úgy, mint az egyetlen lehetséges oktatási forma? Ofelija Garcia kétnyelvű modelleket felvázoló, a 90es évek közepén megjelent tanulmányában a szlovéniai kétnyelvű oktatás helyét is kijelöli, mégpedig az úgynevezett „g yenge kétnyelvű oktatás” típusában. Magát a kétnyelvű oktatást pedig ekképpen minősíti: „Az ilyen iskolákban (kétnyelvű iskolák) nem fordítanak elegendő időt és energiát a kisebbségi nyelv fejlesztésére, ezért az eredmény korlátozott kétnyelvűség”. S éppen ez történt (történik) a kétnyelvű oktatásban, ahol az átirányítási (tranzitív) program jóvoltából a „nyelvi célt” végül az egynyelvűségben lehet meghatározni. A másik és központi problémát, amely az oktatási modellre ráterpeszkedő politikumot teszi nyilvá nvalóvá, a nyelvi el nem különítésben jelöli meg García. Ez szükségképpen a kisebbség nyelvére presztízsromboló hatással van, s a kisebbségidomináns nyelvcserét eredményezi. Felmerül a kérdés, kit terhel a felelősség, hogy 50 évvel a kétnyelvűség és a k étnyelvű oktatás bevezetését követően egyfajta zsákutcáról, illetve csődről lehet beszélni? Elöljáróban álljon itt két vélemény. Dr. Varga József tanár, aki a kétnyelvű oktatást hosszú évig szaktanácsosként „kísérte”, az oktatási rendszer sikerének meg nem valósulását elsősorban személyi okokkal magyarázza, ezért már a 80as években gyökeres reformot javasol: „Mi a teendő? Megváltoztatni a kétnyelvű oktatási intézményekben dolgozó nevelők pedagógiai, didaktikai, módszertani, pszichológiai, emberi stb. szeml életét! Megkövetelni tőlük a törvénybe iktatott munkaformák és tananyag maradéktalan elvégzését a két nyelv szellemében!” A személyi okok mellett az illetékes „köztársasági oktatási fórumokat” is felelősség terheli, mert „mindig kompromisszumokat kerestek, hogy a kétnyelvű oktatásrendszerünkben egyre gyakrabban jelentkező konfliktusokat enyhítsék, vagy eltussolják, nem nézve bátran szembe (…) az elfogadhatatlan állapotokkal.” (vö. Varga 1996). 1959/60as tanévben indul a kétnyelvű oktatás Közvetlen ül a II. világháború utáni években a Muravidéken párhuzamos magyar és szlovén tagozatokban folyt az oktatás. Ma már vitathatatlan tény, hogy az új, kétnyelvű oktatási rendszer demokratikusabb volt, mint a két háború közötti, amikor a magyar nyelvoktatást n em engedélyezték, de a magyar tannyelvű iskolák amúgy is hátrányos helyzetbe kerültek. Első helyen említendők a rossz anyagi körülmények, amelyek miatt lehetetlen munkafeltételek alakultak ki. Ezzel szinte együtt és az előbbiek következményeként jelentkezt ek a még ennél is rosszabb tanítási feltételek: több helyen ismét összevont alsó és felső tagozatokban folyt az oktatás. Nem egy esetben – főleg a kisebb települések iskoláiban (200 – 300as lélekszámú falvakról van szó) – a minimális tanulólétszám eléréséhez 8 osztályt kellett összevonni. A problémákat tetézte még a nagyfokú tanerőhiány, illetve a meglévők képzetlensége. Az 50es évek elején már világossá vált, hogy a kisebbségi iskola zsákutcát jelent a magyar tagozatos tanulók számára, hiszen a továbbtanu láshoz nem biztosít sem kellő (szlovén) nyelvi, sem másfajta ismereteket. Magyar tannyelvű iskola pedig csak a Vajdaságban akadt, amely a nagy földrajzi távolság miatt vált elérhetetlenné (Újvidék kb. 600 kilométerre esett). Ezek az állapotok a magyar tago zatok lassú, de következetes elnéptelenedésével jártak együtt. A magyar szülők gyermekeik jövője érdekében célszerűbbnek látták, ha szlovén tagozatba járatják őket. Ez főleg a felső tagozatokban vált az 50es évek közepétől rendszeressé. Mint már említettü k, a kisebbségi iskolák magyar tagozatainak problémája már az 50es évek elején szóba került, az évtized közepén pedig már a probléma elhatalmasodásáról lehetett beszélni. A helyzet a lendvai községben volt a legtragikusabb, ezen belül is a lendvai általán os iskolában, ahol a magyar anyanyelvű tanulók több mint fele szlovén tagozatba járt. A kialakult helyzetet nem lehetett tovább titkolni. Többször is folytak róla tárgyalások a lendvai és a muraszombati község társadalmipolitikai köreiben. Végül is hossza bb huzavona után a köztársasági szervek – nem kétséges, hogy belgrádi jóváhagyással – arra az elhatározásra jutottak, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken olyan oktatási rendszer kiépítését kell elkezdeni, amely „később is megkönnyíti az ember ek egymás közötti kommunikációját, valamint széles körű lehetőséget nyújt a nemzetiség fejlődéséhez” (Orešnik 1978). Ezt pedig a kétnyelvűségben, a kétnyelvű oktatási modellben vélték megtalálni. Az alsó tagozatban az eredmények – főleg a 60as években – k ielégítőek voltak. A felső tagozatokban – itt is iskolától erősen függően – viszont már a kezdetekkor is elégtelennek bizonyultak a feltételek a magyar nyelv oktatását illetőleg. Az alsó tagozatosokhoz viszonyítva bizonyos értelemben visszaesés volt tapasz talható. Ez az
