Reggeli Sajtófigyelő, 2009. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-08-15
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 08.15 . 17 születnek a fejemben olyan gondolatok, mint korábban. Abban tértem vissza talán ehhez a vonalhoz, vagy egyáltalán a művészetekhez, hogy körülbelül másfél évvel ezelőtt elkezdtem színházkritikával is foglalkozni. Lehet, hogy ez i s nagyképűen hangzik, mert bár rendszeresen jelentek meg színházról szóló írásaim, ez mégis csak másfél év, így nem beszélhetünk egy színikritikai opusról. Mikor kezdtél írással foglalkozni? Mikor derült ki számodra, hogy újságíró szeretnél lenni? – Még középiskolás koromban kezdtem írni, de érdekes, hogy újságot olvasni még ennél is korábban kezdtem. Hetedikes koromban volt egy szintén politikus vénával megáldott iskolatársam, akivel olyasmiken vitatkoztunk, hogy a demokratikus centralizmus mennyire megf elelő forma a politikában. Voltak átmeneti időszakok az életemben. Amikor itt is kezdett megalakulni a többpártrendszer, megalapítottam egy pártot, a Jugoszláviai Magyar Fiatal Haladó Szellemű Demokraták Szövetségét, amibe hasonszőrű, kissé lökött alakokat tudtam magam köré gyűjteni, amit aztán persze nem jegyeztettünk be. De mi voltunk az egyik első párt közvetlenül a többpártrendszer kialakulása után. Sokkal előbb megalakultunk, mint például a történelmi VMDK. De nem lett belőle semmi. Az írásra visszatér ve, középiskolás koromban, mint a legtöbben, verseket kezdtem írni. Aztán a egyetemista éveim során, amikor a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre iratkoztam, megismertem a mechanizmusát is az irodalomnak. Akkor megpróbáltam olyan szövegeket írni, amelyeknek a hátterében már ott volt ez az elméleti tudás is. Habár soha nem kedveltem igazán a l'art pour l'art irodalom jellegű szövegeket, amelyek hermetikusak és olvashatatlanok, és egy nagyon szűk rétegnek szólnak. De az akkor általam írt szövegek mégiscsak szé pirodalmi szövegek voltak. Ma már egyáltalán nem születnek ilyenek. Ezek szerint kielégít a mostani munka, nem hiányzik az írás ebben a formában? – A színházkritika, ami beúszott az elmúlt másfél évben az életembe, valamennyire kiegészíti ezt, de nem hiá nyzik, hogy visszatérjek a szépirodalmi művek írásához. Soha nem voltam olyan, aki leülteti magát, és muszáj írnia valamit. Ha éppen jött valami, akkor azt leírtam, soha nem kényszerítettem magam. Ma sem teszem. Emlékszel arra a napra, amikor először belé ptél a Magyar Szó szerkesztőségébe? – Kókai Péter volt a főszerkesztő 2002ben, amikor Szegeden megszereztem a diplomám. Azt követően az volt a tervem, hogy Újvidéken posztgraduális tanulmányokba kezdek, és úgy nézett ki, hogy ez minden gond nélkül működi k is. Olyan ígéreteket kaptunk akkor Szakmány Gyurival együtt, hogy ez megvalósulhat. Erről pedig már a nagyközönség is tud, hogy nem így alakult, mert egy csomó különbözeti vizsgát varrtak a nyakunkba, így nem kezdtük meg ezeket a tanulmányokat. Miután mi ndenféle fellebbezés volt, és azokat mind elutasították, akkor megelégeltük a dolgot, és ekkor mentem be először a Magyar Szó szerkesztőségébe Kókai Péterhez. Szerettünk volna megjelentetni egy nyílt levelet, amelyet a Magyar Nemzeti Tanácshoz címeztünk, s amelyben elmondtuk, abszurdnak tartjuk, hogy a Szegedről hazatérő fiatalokat nem igazán tárt karokkal fogadják, miközben a Magyar Nemzeti Tanácsnak az a stratégiája, hogy a fiatalokat haza kell hívni, hogy a fiatal diplomások itt találjanak munkát. Ebből nagy botrány lett. Ez volt az első alkalom, hogy az intézménnyel kapcsolatba léptem, persze előtte én már olvastam az újságot. A két találkozás közötti időszakban katona voltam. Ez is érdekes időszak volt. Szakácsnak képeztek ki, és a kiképzés után bekerül tem a konyhára, ahol én voltam a mosogatórészlegben az egyetlen, aki éjt nappallá téve mosogatott, meg moslékot hordott ki a disznóknak. Megtapasztaltam azt, hogy milyen a hierarchia legalján lenni, ugyanis hogyha valakit zárkára ítéltek, az nekünk jött ki segíteni a konyhára. Ebből el lehet képzelni, hogy ez mekkora büntetés volt annak, akinek ez volt a feladata. A katonaság után kristálytiszta lett, hogy én újságíró szeretnék lenni. Ekkor bementem a szerkesztőségbe, és mondtam Kókai Péternek, hogy szeretné k újságírója lenni a Magyar Szónak. Kókai örült, mondta, nagyon jó, hogy topolyai vagyok, mert szükség van topolyai újságíróra. Mondtam, hogy én Újvidéken élek, mert akkoriban már ide kötöttek a párkapcsolati szálak. Ekkor jeleztem, hogy szeretnék belpolit ikai újságíró lenni. Kókai meglepődött, mert nem ismerte a képességeimet, de felhívta az akkori belpolitikai szerkesztőt, Gyarmati Józsefet, és rábízott. Magyarán, rögtön elfogadta, és napokon belül szerződést is kötöttünk. Először én is sajtótájékoztatókr a jártam, de nagyon gyorsan felfelé ívelt a belpolitikai karrierem. Egészen váratlanul nagy feladatokat kaptam, és egyre többet. Kicsit túlzásnak is éreztem, hogy megérkezésem után egy héten belül a Hétvége melléklet címoldalán kaptam helyet. Valamilyen tü ntetések kapcsán írtam egy kommentárt, és én magam lepődtem meg a legjobban, amikor azt az írást viszontláttam azon a helyen. Ez nagyon felemelő érzés volt. Már akkor is voltak gondok a szerkesztőségben, a Štampa Komerc és a Magyar Szó közötti konfliktusró l írtam egy nagy riportot, ami három részben jelent meg az
