Reggeli Sajtófigyelő, 2009. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-08-07
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 02.02 . 8 Világos volt, hogy a kiegyezéskor a máig is tökéletlenül értett Deák, Andrássy és Eötvös szabad elvű pártja a progresszív reformok érdekében - amelyek folytatták, helyesebben életre keltették volna a reformkor egalitárius nemzeti tervét - nem csupán kompromisszumot kötött, hanem esze ágában se volt az önálló Magyarország. (Ezt szokott zseniális intuí ciójával pontosan írta le az öreg Kossuth - Kasszandra - Torinóban.) Szövetségesnek a „67es párt" eleinte a délnémet és osztrák szabadelvűséget tekintette. Rövid ideig tartó roppant hatalmával élve megpróbálta a magyar elmaradottság némely méregfogát kihú zni. Meghozta a kivételesen tágkeblű nemzetiségi törvényt (amelyet soha nem hajtottak végre), korlátozta a katolikus államegyház hatalmát, bevezette a polgári házasságot, megteremtette a zsidók egyenjogúságát, létrehozta a törvény előtti egyenlőség előfö ltételeit. A közvéleményt és a politikai életet irányító dzsentri (s a főhatalmat élvező - sok esetben hitbizományi, holtkézi, tehát forgalomképtelen - világi és egyházi nagybirtok) azonban még ezt is soknak találta. Az ország tapodtat se haladt a mindenné l lényegesebb parasztkérdésben, pedig ez gazdaságilag is visszavetette; a magyar uralkodó osztály végleg maga ellen fordította az együttesen többségben lévő nemzetiségeket, kirekesztette a munkásokat és a munkásmozgalmat. A politikai és kulturális hegemóni a bázisa csak a zsidókkal bővült, de ennek a fejleménynek is komoly volt az ellenzéke (előbb Zichy Nándor katolikus néppártja, később mások is). A XX. század elején a magyar „progresszió", azaz a baloldal (radikálisok, szociáldemokraták) a nagy tervet az általános szavazati jog követelésével folytatták (eleinte jozefinista módon a dinasztiával szövetségben, ahol a „Habsburgtreue" szellemében persze becsapták őket). Az eredmény: teljes kudarc. A forradalmak az egyetemes választójogot ugyan formailag törv énybe iktatták, de az első szabad és általános választásra az összeomlás és megszállás körülményei között már nem kerülhetett sor - egészen 1990ig! A társadalmi, nemzetiségi egyenlőtlenség és a „közjogi" problematika (azaz az Ausztriához fűződő dinaszti kus és állami viszony) Magyarország saját erejéből soha nem oldódott meg, holott ez volt a reformkori nemzeti projekt tartalma (egyenlőség és önállóság). Magyarország (és Ausztria) soha nem vágyott függetlenségre, nálunk a függetlenséget „Trianonnak" hívtá k, Ausztriában „Anschluss"nak. (Az „Anschluss" kifejezés és maga a gondolat az ausztromarxista szociáldemokráciától származik, s nem 1938ban emlegették először, hanem húsz esztendővel korábban!) A magyar függetlenség avval a helyzettel lett azonos, ame lytől Széchenyi, Eötvös, Ady rettegett - de egész Magyarországon egyedül Ady tudta, hogy „Erdélyt elveszik" , a birodalom helyén a kis alföldi országkorccsal. De még a maradék országban sem enyhült az évszázados feszültség. A hűbéri nagybirtok uralma még nőtt is, a paraszti nyomor és megalázottság szintén, a munkásság politikai karanténba zárása, gyakori üldözése nem szűnt, a zsidókkal kötött (sokáig sikeresnek látszó) kompromisszumot is azonnal fölmondták a numerus claususszal. A nemzetiségi kérdés súlya se csökkent, csak mintegy megfordítva érvényesült: a politika középpontjában a trianoni határok revíziója állt - ezek a határok észbontóan igazságtalanok voltak, de manapság megint elfelejtik megemlíteni, hogy az elcsatolt területek kétharmadán nem volt m agyar többség - és az a kérdés, amely ma is mindent megmérgez: az utódállamokban rekedt magyar kisebbségekkel szembeni (változó hevű) diszkrimináció, s evvel összefüggésben egykori, történelmileg fontos magyar kultúrterületek magyar jellegének elhalványulá sa (s a folyamatos kivándorlás), s amelyet az önmagával azonosulni képtelen CsonkaMagyarország (joghatóság és befolyás hiányában) soha nem tudott, ma se tud, nem tudhat „megoldani". A trianoni áldozat semmire nem volt jó, semmi nem oldódott meg. A végrevalahára egynyelvű ország enyhén szólva nem volt boldog. Az egalitárius nemzeti terv végső fölmondását a harmincas évek végén a zsidótörvényekkel kezdték meg, és a náci haláltáborokba küldött százezres vonatszállítmányokkal fejezték be. A II. világhábor ú után bevezetett rendszer általános - a sztálini világbirodalomra jellemző - vonásai mellett feledésbe merülnek a rendszer sajátosan magyar válságjellemzői. A „kommunistának" csúfolt rezsim visszavonta a földosztást a téeszesítéssel, a parasztkérdést az e xtenzív iparosítással „oldotta meg" (azaz de facto megszüntette a régi parasztságot, s evvel „elhárította" a problémát), nagyrészt hallgatással tért napirendre a (külhoni) nemzetiségi kérdés (és a megmaradt zsidóság problémái, továbbá a holokauszt) fölött. Az MKP és az MDP 1945től 1956ig hiteltelenül képviselt, pusztán verbális népnemzeti művelődéspolitikája ellenére (majd a Kádárkorszakban enélkül) évtizedekig föladott minden függetlenségi törekvést. Amikor az egykori kisantant országai
