Reggeli Sajtófigyelő, 2009. május - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-05-29
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 05.29 . 34 Másodszor, Orbán szinte egy csapásra a rendes kerékvágásba terelte a magyarmagyar kapcsolatokat. A kisebbségiek nemzeti tudatának szemmel látható megerősödése, az autonómia budapesti vállalásának köszönhető. Ez a fejlemény új reménnyel tölti el a határon túli magyarokat. S az utódállomokban visszaszorítja az elmúlt években újra felerősödő asszimilációs folyamatokat. Harmadszor, a határon túli magyar közösségeken belül, újra meghatározóvá válhat az autonómiai gény. Nemcsak mint absztrakt nemzeti érték, a „haza a magasban”, hanem mint reális, uralkodó politikai törekvés. Félreértés ne essék: a magyarok nagy többsége mindig autonómiakövetelő volt. Csupán azt kellett tapasztalniuk, hogy a helyi hatalomhoz simuló e gypártok domináns politikai pozícióba kerültek. Tagjaik és holdudvaruk pedig, kedvező anyagi helyzetbe is. A budapesti politikai és anyagi támogatás leosztási monopóliumának birtokában, valamint a helyi többségi elit által felállított bizalmi minimum váll alásával kivívott, s az ezzel járó privatizációs morzsák beseprésének jogosítványával hadonászva, az egypártok eltorzítva a közösségi alapértékeket, több mint másfél évtizedig uralták a kisebbségi politikai színteret. Az új helyzetben, az autonómiakövetelés többé nem a fellegekben járó kisebbségi politikusok kis csoportjának értékrendjében megjelenő – igaz, jól látható – alapelem, hanem az egyénre lebontva is értékelhető, kedvező perspektíva. Amit ma már az egypártok is kénytelenkelletlen akceptálnak. Ma már megállapítható: miniszterelnökként szorgalmazott nemzetpolitikájának, új, megerősített vértezetben történt megjelenítésével, a korszakváltás kihívására adott egyértelmű támadhatatlan válaszával a Fidesz – MPSZ elnö ke átalakította a kisebbségi politikai színteret. A politikai érdeklődés homlokterében újra ott vannak a nemzet szempontjából fontos értékek, az autonómia, a kettős állampolgárság, sőt a hagyományápolás nemzettudatot erősítő szegmensei is, mint amilyenek a Vajdaságban a 44/45ös megtorlásokkal kapcsolatos követelések. Helyére került a „kormányzati felelősségvállalás” eddig támadhatatlan imperatívusza. Átértékelődik az egypártokban megtestesülő egység, s az autonómiakövetelések érvényesítése céljából átadja helyét a sokszínű összefogás gyakorlatának. Hogy az autonómiakövetelésre épülő nemzeti összefogás megjelenhet a gyakorlatban, azt az EUparlamenti választásokkal kapcsolatos nemzeti projektum bizonyítja a legjobban. A „közös” EUparlamenti képviselet vízi ója olyan magyar kezdeményezés, melynek nyomán a szomszédos országokban félreverik a politikai harangokat. Szlovákia nem véletlenül esett kétségbe. Romániát csak a korszakváltással összefüggő tevékenysége, az Erdélyben folytatott politikai tisztogatás és a román kettős állampolgársággal kapcsolatos vállalásai gátolják abban, hogy máris farkast kiáltson. Az időbeni egybeesés hiánya azonban nem a belenyugvásról szól. Orbán olyan feleletet adott a korszakváltás során tapasztalt kisantanti szemléletű kihívásra , ami demokratikus eszközökkel kezelhetetlen. Politikai kibecsukiról van szó, amelyre a kisantanti szellemiségnek megfelelő jó válasz nem adható. Az esztergomi Fidesz – MKP közös kampányrendezvényre reagálva a szlovák politikai elit vezető erői berzenkedhe tnek, mondván, hogy az ország „egy szuverén, és semmilyen autonómiára vagy más térségre nem osztható állam", de ez olyan vád, amivel ki lehet ugyan lépni a nemzetközi színtérre, csak nem érdemes. Mert a kisebbségi kérdést mi magyarok is ki akarjuk vinni az EUporondra. Ha valaki ezt a két törekvést párba állítja, annál jobb. Tagadhatatlan, hogy a magyar kérdést, a kisantant szellemiségben megfogalmazott vádakkal együtt, s egyáltalán a kisebbségek ügyét elvszerűen rendezni olyan törekvés, amelyet az EU veze tő államai sem söpörhetnek örökösen a szőnyeg alá. A kisebbségi kérdés demokratikus, előremutató, példás megoldása ugyanis Európának is érdekében áll. Akkor is így van ez, ha az EU egyelőre szabadkozik. Negyedszer, a jelenlegi „felfokozott” helyzetben a ma gyarországi politikai színtéren megkezdődhet a differenciálódás, s ennek eredményeként a nemzetben gondolkodó többség konszolidációja. A nemzet egésze érdekeivel összhangban tevékenykedő többség színrelépése alapvető, demokratikus követelmény. Fontos, talá n a legfontosabb feltétele annak, hogy Magyarország az EUban bevett gyakorlatnak megfelelően „normális” ország legyen. Egy dolog az, ha a magyar diplomácia – legyen szó akár Belgrádról, akár más fővárosokról – a „háttérben tárgyal”, közben meg a bilaterál is kapcsolatokban az egyik vonat elmegy a másik után. S egy másik az, ha valaki a gyakorlatban is vállalja a magyar kisebbségeket, sőt magáévá téve autonómiatörekvéseiket, bevonva őket a nemzet legbelsőbb körébe, kínálja fel nekik a politikai integrációt. Hogy Magyarország nemzetként jelenhessen meg a nemzetközi politikai színtéren. Az Orbánprojektum sikere tehát teljes. Mert hat a politika minden fontos szegmensére. Átalakítja a magyarmagyar és a bilaterális kapcsolatokat, Magyarország nemzetközi fellépé sének eddig alkalmazott modelljével együtt. Ez utóbbit úgy, hogy helyreállítja a természetes politikai egyensúlyt: a nemzeti érdek egészének politikai primátusát. Hogy végre nekivághassunk a 21. századnak. vissza
