Reggeli Sajtófigyelő, 2009. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-04-15
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 04.15 . 12 Schlemihlt. Adalbert von Chamisso német író művét, és annak hősét, akit megfosztottak az árnyékától. Mivel árnyék nélküli ember lett, gyanússá, különössé , idegenné vált. Ezen tűnődve, saját tapasztalataim, családom és barátaim életének ismeretében, rájöttem, hogy a mi problémánk nem az, hogy nincs árnyékunk, hanem, hogy több árnyékunk van. És ez tesz „ismerős idegenné”, ezért válunk gyanússá. Hiszen csak e gy fényforrás van, de miért van több árnyékunk? Ha mégis több árnyékunk van, akkor melyik a hiteles és melyik a hamis? Ha mind hiteles, akkor egyik sem hiteles, vagyis minden relatív. De ha az árnyék hiteltelen, akkor hitelese az identitásunk? Ezzel csak arra utalok, hogy milyen komplex a peremvidéki ember identitása a kultúrák határán. Vajon Schlemihlben keresendőe a paradigmatikus kisebbségi ember? Érzékenysége, lelki világa, kultúrája, gesztusai által felismernéke akkor is, ha nem lenne represszió a t öbbség részéről. Franz Kafkát olvasva találkoztam ezzel a kérdéssel. Kafka német nyelven írt, ám Prágában élt, osztrákmagyar állampolgárként - zsidó identitással. Ismert francia irodalomteoretikusok Franz Kafkát tartották a paradigmatikus kisebbségi íróna k, és ezt a következtetést prózájának nyelvéből vezették le. Nem csak másról írt, hanem másként is. Mondatainak a hangzása, „alakja”, másmilyen mint Thomas Manné, vagy más német íróké, azért, mert németül írt és idegen nyelvi környezetben élt. Gondoljunk c sak puritán, de nagyon is kopár mondataira. Ennek ismeretében másként merül fel a kisebbségi irodalom természetrajza. Sokáig úgy gondolták, hogy a kisebbségi író egy sajátos kisebbségi világba van „bezárva”, vagyis a téma határozza meg. Ma egy erdélyi, vag y felvidéki, vagy vajdasági magyar író, akkor költözik át Budapestre, amikor aka r. Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy új környezetében hitelesen írhat a kisebbségi életről. Csakhogy a nézőpontja már más, mert a többségi kultúra nézőpontjából ír, hiszen a nézőpontját immár nem a régi kulturális kontextus határozza meg. Tehát a „téma” ugy anaz, ám másként fogalmaz. Írhat bármiről, vagyis nem kizárólag a téma, hanem a mondat, a művészi forma tárja fel a „kisebbségi sajátosságot”. • A kisebbségi író és a többpártrendszer - A kisebbségi író státusát más is meghatározza. Mi az egypártrendszerben szocializálódtunk. Az egypártrendszerben a kisebbségi írók, de a többségiek is, más státusban voltak, mint a többpártrendszerben. Az egypártrendszerben a politikai elitnek nem volt valóságos legitimációja, ezért az ideológiát és a kultúrát tartotta legitim ációnak, tehát a politikai elit finanszírozta, no, meg ellenőrizte a kulturális életet. A többpártrendszerben a politikai elit legitimációját a választások biztosítják. A politikai legitimáció többé nem függ a kultúrától. Számára az író egy szavazattal töb bet, vagy kevesebbet jelent. - De az író tudatformáló szereppel is rendelkezik… - Természetesen, csak többé nem közvetlenül. Új helyzetükben az írók a médián keresztül hatnak a közösségre, minek után ez a közösség tovább hat a politikára. Hasonló a helyzet e gyegy alkotás esetében is. Média és marketing nélkül az értékes irodalmi művek aligha jutnak el az olvasóig. A tegnapi cenzor szerepét, ma a média veszi át. Ez sokszor puha és anonim cenzúra, amelyet az érdekek és a csoportok harca, vagy a mértéktelen egy éni ambíciók előtérbe kerülése határoz meg. Ebben a helyzetben az író független hangja leértékelődik. Többé nem tényező. Ezt csak a díszbeszédekben hangoztatják. Sokszor hallom az írói panaszt, hogy műveiket nem olvassák. Nem hiszem, hogy azért, mert a vaj dasági magyar olvasó műveletlenebb vagy érdektelenebb, mint az osztrák vagy a német. Inkább arról van szó, hogy hiányoznak azok a közvetítő csatornák, amelyek biztosítanák a művek és a közösség kommunikációját. Gyakran elhangzik a szlogen, hogy értelmiségü nk passzív, közömbös, kivonult a közéletből. Ezt is kétkedve fogadom. Inkább abban látom a gondot, hogy nem alakultak ki azok a közös terek és fórumok, amelyeken szót kap, mégpedig más formában, mint az egypártrendszer idején. A múltkoriban elolvastam az e gyik régi sokat vitatott, botrányosnak kikiáltott napipolitikai jellegű cikkemet, a Nemzetiségi elit kritikáját. Csak mosolyogni tudtam magamon, hiszen ma már ennél sokkal bátrabban szólnak a hivatásos kisebbségi politikusok. Ők sok dolgot levettek az író k, az értelmiségiek válláról, viszont eközben más feladatok születtek. Többé semmi sem indokolja az értelmiség messiási szerepét. Nem szükséges népszónoknak vagy néptribünnek lennie. Ezt pontosan előre látta például Bibó István, aki szerint „az elit legfőb b szerepe, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására, gazdagítására mintákat, példákat adjon”. Ebből a perspektívából akár bírálhatja az író a napi politikát is. Nyugaton ennek van egy tere. A kulturális intézmények függetlenek és a sajtó is független. Németországban megbizonyosodtam, hogy nem pártfüggő egyetlen komoly lap sem. Amelyik azzá válik, az lassan saját magát számolja fel. Hitelét veszti. Nem azért mert a pártok hitelt elenek, hanem azért mert a két dolog összeférhetetlen. És létezik a közszolgálati tévé és rádió, ahol szintén érvényesül a független és elfogulatlan hang. Függetlenek a pártoktól a színházak, a könyvtárak és a kulturális intézmények. Nagyon rossz néven ven né az ottani közvélemény, ha a pártok ebbe is beleszólnának. • A rövid és véres XX. század
