Reggeli Sajtófigyelő, 2009. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-02-13
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 02.13 . 11 Az itt olvasható szerzők már a legújabb generációhoz tartoznak. Előttük is sok minden történt a színházújításban, sokféleképp leomlott a színház kőfala, hogy felépüljön újból. A kilencvenes évek elejére kiürült, mert értelmetlenné vált az az ezópuszi áthallásosság, jöhettek az akkori ifjak, Tompa Gábor és nemzedéktársai, Măniuţiu, Dabija, Galgoţiu, ma már igazgatók, főrendezők, új formanyelvük briliáns kezelésének bizonyítékát adva minden rendezésükkel a mai napi g. S közben feltűntek új drámaírók: Alina MungiuPippidi, aki meztelen Jézusával (Evangélisták) alaposan felborzolta a kedélyeket, vagy Alina Nelega, akinek bemutatóit szintén ellen- és szimpátiademonstrációk kísérték, miközben persze a színháznak ez jót t ett, új alakban lépett elő a blaszfémiát kiáltozók máglyájáról. Az újak, a mostani hatok, nyolcak, tízek nemzedékének rendezői ellenük is lázadnak, vagyis ez a mostani már nem a posztkommunista színház, hanem a posztposztkommunista. És ha a fáradhatatla nul önmagát ünneplő színházi establishment netán nem képes új alakban megjelenni, hátat lehet neki fordítani. A címadó dráma szerzője, Gianina Cărbunariu maga rendezi darabjait, jóllehet egyre kevésbé csak ő, hiszen a Stop the Tempo világsiker lett, és ma már Párizstól Pozsonyon át Marosvásárhelyig szimultán születnek új előadásai. Talán nem tökéletes, mondják róla, mármint a darabról, nincs rendesen befejezve, nincs vége; a marosvásárhelyi előadáson (itt sem a kőszínház, hanem az alternatívnak számító Yori ck Stúdió mutatta be) a közönség nem akar hazameni, várja, hogy folytatódjék a játék, de kész, ennyi, mintha szántszándékkal maradna a borzosság, elvarratlanság. A hat darab közül három úgy fejeződik be, hogy „elmarad" a vége. A Románia 21 című Peca Ș tefandráma azzal a váratlan fordulattal ér véget, hogy Románia most már az Európai Unió tagja lett, ergó, a románoknak semmi dolguk ezen a földön, a küldetés teljesítve, ideje, hogy felvonuljanak a mennyországba. „Hál' Istennek, az Isten is román!" Tulajdonkép pen mind a hat darab 1989ről szól, hol egyenesben, hol közvetve. Ami jól mutatja, milyen fontos Romániának 1989 karácsonya: a nép születését, a citoyen- (és: citoyenne!) tudatú román nép születését hozta el. Nincsen ezekben a darabokban semmiféle utalá s Caragialéra, mégis úgy tűnik, hogy az ő szelleme továbbra is él, az ő nyelvi delíriuma a kortárs színjátszásban is meghozza a maga teatralitását. Ám egyértelmű: a játék sodrása elsőbbrendű mindennél. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy soha nem a szöveg ér v éget, hanem a játszás. E drámai szövegek szerzőinek a játék számít. A végén pedig, mint akik kitombolták magukat, és a folytatás erőltetett, álságos volna, könnyedén abbahagyják. Távol áll tőlük mindenféle őszintétlenség, sikerhajhászás, pozíciószerzési vá gy, áporodott levegőjű szobaszínházasdi. De bármennyire is nyersek néha ezek a szövegek, mégsem mondható, hogy a költészet másodlagos, véletlenszerű. A kegyetlen ítélkezés minden esetben a nyelv öniróniájával párosul. Főképp Peca Ș tefan és Peter Barbu dara bjában. Andreea Văleannál pedig a három javítóintézetes fiú párbeszéde költői magasságokba emelkedik. Az ő költészete áll a legközelebb a keleteurópai groteszkhez, nem véletlen, hogy a Hrabal- illetve Menzeldarabokhoz hasonlított, Hogyan éltem túl a vilá gvégét című román filmnek ő írta a forgatókönyvét. Vera Ion még középiskolás volt, amikor költőként igazi hírnevet szerzett magának, igaz, akkor még a fiúsabban hangzó Zvera Ionként; költészete itt áthajlik szintén a groteszkbe („APA Még a feleségem vagy, nem? ANYA Nem. Egy bunkó picsa vagyok"). Egyszerű jelenetek, de mégis kifejezőek, rétegekben, színekben gazdagok, talán a gördülékeny dramaturgia villódzása miatt. Cărbunariu sikerdarabja szinte meseként előadható. Két lány és egy fiú összejön, összejár, és az a cél, hogy valamelyik kocsmában vagy plázában ki kell verni a biztosítékot, ez a harcászati feladat. Két lány, egy fiú, köztük ki nem mondott bonyolult, ám mégis húsbavágóan egyszerű viszonyok, és ettől szinte eleven húsként ránganak előttünk a dra maturgia elektromos hálójában. Körülöttük pedig a hipervalóság szürreális vetületét látjuk. Hogyan lehet ennyire gördülékennyé tenni a dramaturgiát? Úgy, hogy színházzá alakítják a játékteret, játsszanak bárhol. Anyagnak tekintik a színházat, gyúrható, plasztikus, finom anyagnak, a színházi nyelv érzéke van a kezükben, kezelik, ahogy szobrász az agyagot vagy festő a festéket. Ezek a darabok nagyon egyszerű környezetben, szinte kellékek nélkül is előadhatók, tenyérnyi helyeken, pincékben, padlásokon, hev enyészett színpadokon, mert szerzőiket erős belső érzék, az anyag átlényegítésének magával ragadó képessége vezeti. És még egy fontos jellemzőjük: nézőik java azok közül kerül ki, akik soha be nem tették lábukat egy kőszínházba sem. Ez a közönség pedig nem hagyja magát félrevezetni, elaltatni, átverni. Mert nem akarja azt hallani magáról, hogy mennyire emelkedett, mennyire olvasott, mennyire kulturált, választékos, tágkeblű, bátor és szeretnivaló. vissza
