Reggeli Sajtófigyelő, 2009. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-01-21
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 01.21 . 30 meg is hallgassa!) – csak éppen a Hatalomból ebrudaltak ki váratlanul bennünket. Csak épp a döntéshozatalban való közvetlen részvé teltől tiltottak el minket. Csak épp a központi és megyei kormányhivatalokban dolgozó több száz szakemberünknek (köztük történetesen jelen sorok írójának is) kell, meglehet, maholnap, az épp begyűrűző gazdasági válság körülményei közt, új munkahely után né znie… Mivelhogy „a jelen időszak legnagyobb dilemmája”, hogy „a mesebeli királyfinak, ennek a 70 százalékos PDL – PSDkoalíciónak sikerüle legyőzni a 7 százalékos sárkányt, az RMDSZt”, egykettőre „folklorisztikus végkifejletet nyert”, és „a csúnya sárkány t legyőzte a mesebeli királyfi” (Markó Bélát idéztem). Magyarán: „a mór megtette kötelességét” – azaz az RMDSZ hozzásegítette kies hazánkat a NATOba és az EUba való zökkenőmentes felvételhez – , „a mór mehet!” De citálhatjuk akár A bujdosni se tudó szegén ylegény énekét is: „nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak” (Kányádi Sándor)... Ez a helyzet! Padlóra kerültünk!… Minden bizonnyal hoszszas elemzést érdemelne eme tagadhatatlanul váratlanul jött kudarcélmény előzményeinek a kimerítő feltárása. Sokat lehetne hajszálszőrözni – és minden valószínűség szerint sokan fognak is – a választási eredmények alakulásán, azon, hogy melyik megye hogyan és miként teljesített, hogy mennyire is voltunk voltaképpen felkészülve a koalíciós tárgyalások lehetséges alternatíváira, hogy mi végre is csapták be egykori szövetségeseink – 2001 – 2004 között ugye jó volt a parlamenti támogatásunk! – az orrunk előtt váratlanul az ajtót!… S ebben az égvilágon nincs semmi kivetnivaló! Helyzetü nkben ennek elkerülhetetlen módon be kell következnie!… Valóban ideje végiggondolni – sine ira et studio! – székelyföldi folyamatos térvesztésünk reális indokait, azt, hogy az alig egy évtizede még magasan országelső Har – Kov régió mi miatt idegenedett el a z érdekeit védelmezni hivatott Szövetségtől! Mint ahogy azzal is jó volna szembesülni, hogy bizony máshol sem igen licitáltuk felül a négy (vagy, urambocsá!, nyolc) évvel ezelőtti eredményeinket! Netalán még azt is beismerni, hogy bizony mindannyian elkény elmesedtünk, túlságosan megszoktuk azt az elmúlt tizenkét esztendő alatt, hogy a „Hatalom” boszorkánykonyhája, ilyen vagy olyan módon, általunk is befolyásolható… Mindezek kielemzése valóban a közeljövő elkerülhetetlen feladata. Kós Károly csaknem kilencve n évvel ezelőtti szavai ma is aktuálisak: „le kell vonnunk a tanulságot, szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat” (Kiáltó Szó). Ám a legfontosabb kérdés most mégiscsak az, hogy „hogyan tovább”… Mi az, amire biztosan számíthatunk? Mi az, amitől ugyanakkor félnünk kell? Mi az, amiben reménykedhetünk? S egyáltalán, megannyi december elsejei (itteni) és ötödikei (ottani) meglepetés után, mi az, amiben még egyáltalán bízhatunk?… Ismét csak kisebbségi önöszszeszed ésünk fő ideológusához, Kós Károlyhoz fordulok: „Tudtunk számolni mi minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állni. Erőnket ismerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük: sokszor próbáltuk, mennyit bírunk.” Mivelhogy a Kiáltó Szó üzenete ma is igaz: „az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Bizony, barátaim, tetszik, nem tetszik, vissza kell térni újra az alapokhoz: „számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni”… Újra fel kell fedezni az embertől emberig, „lélektől lélekig” terjedő egymásra figyelés közösségteremtő hangulatát! Az önkéntes utcafelelősök oly hamar lemosolygott intézményének a mielőbbi újrafeltámasztását („nemzeti kataszter”!), a fe lelőtlenül magukra hagyott („sokba kerül!”) körzeti központok újraélesztését! Újra fel kell fedeznünk azt, hogy a kisközösségek létezése nélkül, a média mindenhatósága ellenére, nem lehet szervesen működő társadalomról beszélni… Vissza kell szerezni az emb erek bizalmát a közösségüket szolgálni (és nem kihasználni!) akaró, az erdélyi magyarság mellett elkötelezett (s ha csak lehet, fiatal) tisztségviselők mihamarabbi csatasorba állításával – akár netalán néhány, túlságosan is saját zsebre dolgozó etnobusine ssman félreállítása árán is. Tudom, sokak számára romantikusnak tűnnek majd ezek a gondolatok. Tekinthetők akár „lefeléfordulás”nak, „a provincia meghitt, kedves, sok örömet is kínáló világában” való „elmerülésnek” is (Tamás Pál) – de szerény (még bukares ti) véleményem szerint más alternatívánk nem nagyon létezik! „Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk”: újra fel kell fedeznünk ama bizonyos „állammodell” hatékonyságát, amely alapján a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a kilencvenes évek els ő felében megszervezte magát. (Megvolt, bizony, annak a maga létjogosultsága annak idején!) Újra meg kell találni a horizontális társadalomépítés receptjét, a kisközösségeket szerves egységbe foglaló hálószervezet sokszínűségét – nyilván „az országos ambíc iók gyors leépülésének” egyidejű elkerülésével. S közben igen egészséges volna elgondolkoznunk azon, hogy az operativitás égisze alatt jó volte saját intézményeinket az idők folyamán elsatnyítani? Jó volte leépíteni azt, ami nem is olyan régen, olyanami lyen hatásfokkal, de mégiscsak működött?… Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségét (Szövetségünk „kormányát”) például annak idején nem véletlenül terveztük Kolozsvárra. (Tanúsítom, a magamfajta „mezei hadnagy”nak mindig öröm és lelki megerősödés volt hajdanában oda bekopogtatni!) Most hányan is dolgoznak ott főállásban, teljes munkaidőben?… De akár azt is megkérdezhetem, illő tisztelettel, hogy hány városi vagy megyei székházban tartanak délután is ügyeletet napjainkban? Hány helyen tud a munkából kijövő Józsi bácsi a
