Reggeli Sajtófigyelő, 2009. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-01-07
MeH Nemzetpolitikai Ügy ek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 01.07 . 42 - Ha nem a bankok, hanem az állam állapota okozta a válságot, miért az állam garanciája mentette meg a bankokat az összeomlástól - és nem fordítva? Ha a válság a kormány vélt vagy valós hibáinak a következménye, miért most és nem akkor tört ki, amikor azokra fény derült az őszödi beszédet követően? 2. Igazuk van azoknak, akik szerint a forint leértékelése az importárak megugrását okozná, bár a jelenlegi defláció s helyzetben valószínűleg csak szerényebb mértékben. De ez még nem hozza magával feltétlenül az infláció emelkedését. Ezzel az egyszeri árnövekedéssel szemben az azt visszafojtó magas kamat végeláthatatlanul terheli a nemzetgazdaságot, hátrányba szorítja a z importtal versenyzőket stb. Egy olyan monetáris politika, amely kizárólag az import árszintjének visszafojtásával akarja leküzdeni az inflációt, s teljesen szabad teret ad a hitelállomány növekedésének, amit az ellenőrzésén kívül álló forrásból finanszír oz, szükségképpen sikertelen (hiszen a hitelállomány hatékony kezelése nélkül nincs inflációellenes politika), másrészt példátlan is a mai világban. Ha a reálkamat kb. a többi visegrádi országban érvényes szinten lenne, azaz 7 százalék helyett 0,51,25 szá zalék körül, az árfolyam arányosan a 300 Ft körüli szintre gyengülne. Bár a pontos számítás valóban nem lehetséges, a pénz- és kötvénypiacok hozamainak elemzéséből ezt az értéket kapják az intézményes befektetők. Kérdés, hogy a kockázati felár mennyire a p iac követelménye, és mennyire az MNB rendszeresen túlzottan borúlátónak bizonyuló értékelésének a következménye. A kockázati felár semmi esetre sem igazolja a 7 százalékos reálkamatot. A magas reálkamat sajnos beépült a piaci várakozásokba, de ez nem azono s a kockázati felár fogalmával. Egyébként a forint egyensúlyi árfolyamát maga az MNB határozta meg 2003ban, amikor az intervenciós sáv közepét 283 Ftban jelölte meg, de aztán az inflációs veszélyre hivatkozva az MNB - és nem a kötvénypiacok - a hozam növ elésével az árfolyamot a sáv erős oldalára terelte. Azóta gazdaságunk relatív helyzete romlott. 3. Reszegi László pontosan idézi, de félreérti szavaimat. Nem azt állítom, hogy az állam jobb bankár lenne, mint a bankárok, még ha el is gondolkodtat a tény, hogy bankjaink egyike sem tudna életben maradni az állam korlátlan betétgaranciája, illetve a Valutaalap azt alátámasztó hitelkerete nélkül. Én nem a bankok, hanem a bankrendszer fölötti ellenőrzésről írtam, arról, hogy az állam kötelessége megállapítani é s biztosítani a rendszer egészét védő feltételeket, s meghatározni azok viszonyát a nemzetgazdasághoz. És persze arról is írtam, hogy milyen veszélyekkel jár a magyar gazdaság fokozott függősége a külföldi tőkétől. Az állam nem engedheti meg, hogy a bankok olyan hiteleket folyósítsanak, amelyek finanszírozásához nincs meg a biztos forrás, nem engedheti meg a korlátlan mérleg- és devizamismatcheket, de azt sem, hogy a bank az ügyfeleit olyan kockázatoknak tegye ki, amelyeket az ügyfél nem tud felfogni, kezel ni. Mindezért a magyar törvények szerint nem a kormány, hanem a PSZÁF és az MNB felel. Baj van a magyar bankrendszerrel, és baj van a magyar monetáris politikával még akkor is, ha kényelmesebb szemet hunyni és úgy tenni, mint ha minden bajunk forrása a pol itika lenne. A Horváthék, a jenhitel és a világválság c. cikk (Ungár Tamás, 2008. december 27.) egy konkrét eset kapcsán rávilágít erre a problémára. Az OTP belevitte a Horváth házaspárt egy jenhitelbe, amely a jen felértékelődése és a hazai ingatlanárak c sökkenése következtében a házaspárt vagyonuk teljes elvesztésével fenyegeti. Persze lehet a politikát, a kormányt hibáztatni egy olyan monetáris politikáért és pénzügyi rendszerért, amely ezt lehetővé teszi, lehet azt mondani, hogy a politika nem alkotta m eg a megfelelő törvényeket, nem hozta meg a szükséges intézkedéseket. De én ennél súlyosabb váddal élek: a monetáris politika és a bankrendszer nem szolgálja a társadalom és a nemzet érdekeit. Egyrészt azért, mert nem rendelkezik az ehhez szükséges szakmai felkészültséggel, másrészt pedig azért, mert elsősorban a külföldi tőke szolgálatában áll, ellenez minden olyan szabályozást és monetáris politikát, amely ellentétes annak érdekével. De akár így, akár úgy, a Horváth családok - a magyar társadalom - kiszol gáltatottsága elfogadhatatlan. Annak a bankrendszernek, amely ilyen eredményt produkál, nincs létjogosultsága. Szembe kellene néznünk azzal a kedvezőtlen ténnyel, hogy a magyar bankrendszer 80 százaléka külföldi tulajdonban van. A rendszer nem a magyar ne mzetgazdaság, hanem az anyabankok érdekei szerint működik. Ha az anyabank többletlikviditással küszködik, ide küldi a többletet, hogy leánybankja abból boldognakboldogtalannak hitelezzen, ha pedig likviditási gondokkal küszködik, ha mérlege főöszszegét cs ökkentenie kell, beszüntetteti a hitelezést, kiszívja innen a likviditást, majd arra kényszeríti a magyar államot, hogy garantálja a betéteket, mert ő nem képes rá... A kormány mozgástere nem kicsi, mert akármikor megvonhatja a betétgaranciát azoktól a ban koktól, amelyek most az anyabank utasítására csökkentik hitelállományukat a magyar közép- és kisvállalatok rovására. De az állam ezt nem teszi. Azzal, hogy engedélyezte az itteni bankok fiókká való átalakítását, súlyosan rontott a helyzeten, még könnyebbé tette a tőke és a likviditás kivonását.
