Reggeli Sajtófigyelő, 2008. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-10-20
37 szakszervezetek felszólítására az Alkotmánybíróság, majd a kormány és a parlament épülete előtt szerezzen érvényt a maga igazának, az ötvenszázalékos fizetésemelési követelésnek. Hogy milyen követ kezményei lesznek a kormány és a szakszervezetek közötti iszapbirkózásnak, miközben mind a két fél az ország javát és jövőjét emlegeti, az majd kiderül az elkövetkező hetekben, de annyi bizonyos, hogy a visszavisszatérő tanügyi bérviták főszereplői már va lamit elértek. Egyértelműen nyilvánvalóvá tették, hogy mindazok a decentralizációs, a tanügyi központosítás lebontását célzó törekvések, amelyekről már több mint másfél évtizede beszélnek, és mintegy öt esztendeje néhány megyében kísérleti jelleggel neki i s láttak, kudarcba fulladtak. És ebben, többek között, érdekeltek a szakszervezetek is, hiszen gondoljuk csak el, milyen egységes célpont ellen léphetnének fel, ha minden iskola saját jellegzetességei alapján rendelkezne külön költségvetéssel, ha a helyi társadalmigazdasági viszonyokba beépülő iskolatanácsok egyéni szerződések alapján, csupán adott időszakokra alkalmaznának tanárokat és ráadásul mindenkit a saját teljesítménye szerint béreznének, ha a piacgazdasági elveknek megfelelően nem biztosítanának élethosszig tartó állásokat a néhány vizsgán már túljutott, de kellőképpen mégsem teljesítő pedagógusoknak. Miközben a romániai társadalom számos ágában meglehetősen gyorsan kialakultak a piaci viszonyok, addig mindezek, néhány bátortalan áttörési kísér let ellenére, megrekedtek a tanügy intézményének falainál. A szaktörvény foltozása, az alternatív tankönyvek megjelenése, az opcionális, választott órákkal való játszadozás, az igazgatók menedzserré való átkeresztelése és az iskolai tanácsok csupán formáli s feltöltése a szülők, a diákok, a helyi vezetőségek képviselőivel csak a felszínen, feltételezhetően uniós nyomásra jelentettek változást, de mélyebbre nem hatoltak. Az 1989es fordulat után nagy hangon autonómiát és nagyobb saját mozgásteret követelő i skolák éppen ettől az önállóságtól riadtak vissza, amikor éveken át tartó adatgyűjtések és számítgatások után be akarták vezetni a tanulókra számított költségvetési fejkvótát, illetve amikor mindez a nem megfelelő tanintézmények felszámolásával, tehát állá sok megszüntetésével is járt volna. A kormányt ezekben a hetekben voltaképpen azért a tehetetlenségért és következetlenségért, azért a zegzugos útért leckéztetik, amelyet pártszínezettől függetlenül, elődeivel és a bukott, lecserélt tanügyminiszterek hos szú sorával járt be, és amelynek eredményeként a központosítás továbbra is a rendszer alappillére maradt a hazai, úgynevezett egyetem előtti oktatásban. A szakszervezetek ugyanúgy érdekeltek ennek fenntartásában, mint az elavult tanügyi hálózatok jó néhá ny más szereplője, hiszen a felülről jövő pénz biztonsága mellett minden más eltörpül. Miközben decentralizálásról beszélnek, az iskolák voltaképpen továbbra is fokozott állami gyámkodást szeretnének és ugyanígy vannak vele különösképpen a községi önkorm ányzatok vagy más olyan intézmények, amelyek szóban önálló iskolát vagy éppenséggel iskolahálózatot akartak, viszont ha most valaki levenné vállukról azokat a fenntartási gondokat, amelyekkel eddig sem tudtak megküzdeni, akkor hosszasan és folyamatosan tap solnának. A bérkövetelések egyrészt a soha következetesen véghez nem vitt tanügyi reformok mindegyre fellobbanó tünetei, másrészt pedig azé a gondolkodásmódé, amely az érzelmes közhelyek ellenére is mindössze felülről fizethető, csupán oktatási szolgálta tásokat nyújtó intézménynek tekinti az iskolát, nem pedig a helyi társadalmak szerves részének. A „mondom, de nem teszem” típusú központi és helyi politikákkal alighanem még el lehet éldegélni egy ideig, de előbbutóbb eljön az igazság pillanata, amikor d önteni kell: sorozatos lyukasórákkal döcögünk tovább, vagy az ország valóban felzárkózik az európai versenyszellemhez. vissza
