Reggeli Sajtófigyelő, 2008. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-09-02
23 korlátait, a jólét elosztását a társadalom tagjai és rétegei között. A magyar rendszerváltó elit érintetlenül hagyta a teljes körű állami felelősséget, de megszüntette a teljes körű engedelmesség követelményét. A helyzet az elmúlt két évtized alatt nem csak, hogy az ellentmondás feloldása felé nem vezetet t, hanem egyenesen romlott. Egyrészt a kezdettől fogva szerény képességű Alkotmánybíróság ahelyett, hogy az állami felelősség és az egyén jogainak összecsiszolásán fáradozott volna, a kettő közötti feszültséget csak növelte. Másrészt, a jobboldal az ellen tmondás kiaknázásában találta meg legnyereségesebb politikai talaját. A klasszikus európai jobboldal elmélete szerint ugyanis az egyéni szabadság határai pontosan megegyeznek az egyéni felelősségvállalás terjedelmével, ezért az egyéni szabadság kibővítése csak az egyéni felelősségvállalás növelésével és az állam hatáskörének leépítésével párhuzamban lehetséges. De a magyar, vagyis az Orbánféle jobboldal egy jottányit sem enged az állami szerepvállalás terjedelméből, leépíti a vállalt szerephez szükséges e szközöket, és nem növeli az egyéni felelősségvállalást. De azzal, hogy fűti, buzdítja az állammal szembeni elvárásokat, követéléseket, egy hamis szabadságnak, valójában a felelőtlen hőzöngésnek nyit teret. Orbán és társai azt mondják, hogy teszik mindezt G yurcsány Ferenc megbuktatása érdekében (lásd a „Gyurcsány a hibás” plakátokat), de valójában a taktika a magyar köztársaság összeroppantását és egy teljesen más politikai berendezkedés létrehozatalát célozza és szolgálja. Texasban készített minapi félpucér izomfitogtató fényképével, amely félreérthetetlenül Vlagyimir Putyinra utal, Orbán meg is üzente, milyen rendszert kíván létrehozni a jelenlegi helyébe. A két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ lassú kimúlása éppen annak a tévhitnek tulajdoníthat ó, hogy az átlag magyar képes lesz lemondani Allambácsiról. Nem képes. A két mára összezsugorodott párt pedig, megtagadva rendszerváltó szerepét, éppen annak a pártnak, a Fidesznek a karjaiba rohan, amely a Rákosiféle vörös államhatalmat csak annyiban fes tené át, hogy adna hozzá egy fehér mezőbe festett fekete jelvényt. A Gyurcsánykormány talajvesztése, mint annak idején Bokros Lajosé, egyenes arányban van az állami szerep átfogalmazására tett kísérleteivel. Ez a lelkében, vagyonában és kultúrájában is s okszor megtépázott, egyenesen megerőszakolt nemzet olyan államot kíván, amely megvédi, ápolja és eltakarja őt. Eddig a pontig tehát a rendszerváltó elit ösztönei jók voltak. De mire képes és hajlandó a magyar azért, hogy állama a tőle elvárt feladatok telj esítéséhez szükséges eszközökkel rendelkezzen? Hol és miben látja szabadsága – például a vagyoni gyarapodás vagy a véleménynyilvánítás szabadságának – korlátait? Amikor a rendszerváltók azt hitték, hogy ez a képesség és hajlandóság majd magától fog jönni, tévedtek. Mert az nem megy, hogy biztonságot akarunk, de a televízió székházát felgyújtó csőcselék jogai előbbrevalóak, mint a rendfenntartásért küzdő rendőröké. Az se, hogy egy kétes, majd alaptalannak bizonyult nemi erőszak vádja alapján a Belügyminiszté rium és a rendőrség szinte teljes vezérkarát leváltjuk, de azok, akik a leváltást követelték, még egy bocsánatkéréssel sem tartoznak, mi pedig siránkozunk, hogy nincs minden rendben a rendőrség portáján. De az sem, hogy a piacgazdaság szabadságának nevében a hatalom néhány banktulajdonos vagy ingatlanfejlesztő kezében koncentrálódjon olyannyira, hogy az állampolgárok jogainak tényleges gyakorlását az ő gazdasági érdekeik határozzák meg. Mert mit ér „emberi” jogaival az a tíz év makulátlan szolgálatot betölt ött, családos rendőr (valós példa), aki végre saját házban szeretne lakni, de a bank minden magyarázat nélkül elutasíthatja 6 millió forintos záloghitelkérvényét? Sajnos a válasz a fenti kérdésre elkeserítő. A nemzet törekvéseinek fő csapásiránya a rendsz erváltás óta nem a szabadsághoz fűződő jogok és kötelezettségek, kidolgozásáról, hanem a gyarapodásról, sokszor egyenesen a harácsolásról szólt. A magyar, történelmében nem először, csak követelni tudott – adni nem. A miniszterelnök szemügyre veszi a három , nagy nyugati államitársadalmi modellt, az angolszászt, a Raj na mentit és a skandinávot – amelyek közül az első a legkisebb, az utolsó pedig a legnagyobb méretű állami szerepvállalásra épül, majd megállapítja, hogy a magyar társadalom igényei leginkább a skandináv modell irányába mutatnak. De az állam iránti magyar elvárás és a skandináv állami szerepvállalás közötti hasonlat csak látszólagos. Amíg a magyarnak azért van szüksége az államra, mert sérülékenynek, kiszolgáltatottnak érzi magát, mert úgy látja , hogy az élet igazságtalanságaira csak az államtól kaphat egy kis gyógyírt, á skandináv, homlokegyenest ellenkezőleg azért támogatja a hatalom központosítását, mert hisz és bízik társadalma erejében és igazságosságában. Az állam nem védője, nem gyámolítój a, hanem közös értékeinek és akaratának megvalósítója. Ez a bizalom hosszú évszázadok fejlődésének gyümölcse, éppúgy mint a mi bizalmatlanságunk történelmi tragédiáink eredménye. Nekik megadatott a közösség szoros együttműködéséhez szükséges értékek, szabá lyok és szokások kimunkálásához szükséges idő. Nálunk az idegen elnyomás közösségeinket szétverte. Az oszdmegésuralkodj több mint négy évszázados uralmából fakadó megosztottságot nem lehet két évtized alatt felszámolni. Társadalmi szövetünk gyengesége, amely a legkisebb nyomás alatt is, mint most, a megosztottsághoz, a viszályhoz, a széthúzáshoz vezet, történelmünk szomorú öröksége. A miniszterelnök világosan látja az állam és az állampolgár egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságát, de nem látja annak ok át. Az állam akkor fog bízni polgáraiban, amikor azok az államot nem azért tartják fenn, mert a hatalom
