Reggeli Sajtófigyelő, 2008. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-08-16
19 amelyet Volodimir metropolita vezet. És van még a Moszkvának már 1917ben hátat fordított kis létszámú Ukrán Autokefál Ortodox Egyház, élén Mefogyij metropolitával. Az ortodox belharccal párhuzam osan egyébként nemcsak a görög katolikusok erősödtek meg, hanem számos protestáns felekezet is működni kezdett, illetve terjesztette ki tevékenységét az országban, ahol ma a gyülekezeteknek mintegy a felét már a nemortodoxok mondhatják a magukénak. Minda mellett az ukrán ortodoxián belül változatlanul a „moszkvaiaké” a többség: a hívek 70 százaléka látogatja az ő templomaikat, elsősorban az ország déli és keleti vidékein, ahol a lakosság számottevő része etnikai orosz, vagy orosz ajkú ukrán. Ezt az egyháza t a posztszovjet állam legerősebb ellenzéki erejével, a Moszkvabarátnak nevezett Régiók Pártjával és a Krímben állomásozó orosz Földközitengeri flottával együtt tartják a Kreml előretolt bástyájának Ukrajnában. A NATOba törekvő köröket képviselő Viktor Juscsenko elnök és szövetségeseinek nagy része, mi több, egyik elődje, Leonyid Kravcsuk is viszont az egész ukrán lakosságot felölelő nemzeti egyházban gondolkodik és szeretné egyesíteni a három ukrán ortodox egyházat. A keleti szlávok „Szent Istvánjának” , Vlagyimir kijevi nagyfejedelemnek az ukáza nyomán 1020 esztendővel ezelőtt mártóztak alattvalói a Dnyeper hullámaiba a keresztséget felveendő. Ebből az alkalomból az ukrán politikai vezetés, amely hovatovább már csak a „Kijevit” emlegeti a „Rusz” nélkül, július végén nagyszabású ünnepségeket rendezett. Díszvendégnek I. Bartholómiosz konstantinápolyi ökumenikus (egyetemes) pátriárkát hívták meg, aki ugyan a sajátján kívül egyetlen önálló (autokefál) ortodox egyháznak sem elöljárója, mindamellett az ortodox egyházfők között primus inter paresnek (első az egyenlők között) számít. Azt várták tőle, hogy nyíltan kiálljon a három ukrán ortodox egyház egyesítése mellett, annál is inkább, minthogy a konstantinápolyi pátriárkátus meglehetősen feszült viszonyban van a moszkvaival. (A többi között a budapesti Mária elszenderedése ortodox templom tulajdonjoga és a gyülekezet hovatartozása is éles vitatéma közöttük.) Juscsenkóék még azt a lehetőséget is felvetették, hogy az így létrejövő egységes ukrán ortodox egyház ta rtozzék a konstantinápolyi pátriárkátus fennhatósága alá. Bartholómiosz azonban, bár kétségtelenül rokonszenvez az ukrán törekvésekkel, kezdettől fogva óvatos volt. Kijevi útja előtt mind Filaret pátriárkát, mind Mefogyij metropolitát meghívta konzultáció ra Isztambulba. Nyilvánvalóan elutazott a kijevi ünnepségekre a saját egyházát az évfordulón főszereplőnek tekintő II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája. Annál óvatosabbaknak bizonyultak az oroszukrán vitából kimaradni kívánó más autokefá l ortodox egyházak vezetői is, akiknek döntő többsége valamilyen ürüggyel elutasította a meghívást, vagy csak a helyettesét küldte el. Így tett például II. Ilia grúz pátriárka (aki az oroszgrúz konfliktus középpontjában álló Abházia és DélOszétia miatt ó dzkodik a mármár államegyház szerepét betöltő moszkvai pátriárkátussal ápolandó szorosabb kapcsolatoktól), nem is szólva Theodore alexandriai pátriárkáról, aki éppen arra való hivatkozással mentette ki magát, hogy grúziai látogatásra utazik. I. Bartholóm ioszt, akinek az arcképeivel díszítették az ukrán fővárost, maga Juscsenko elnök üdvözölte csókkal a kijevi repülőtéren. II. Alekszijjel az ukrán államfő csak később találkozott és csupán kezet fogott vele. A konstantinápolyi pátriárka Kijevben Jézus Krisz tus szavait idézte félreérthetetlen kontextusban: „Ők is egyek legyenek” (János 17, 21), de külön megbeszélést tartott moszkvai kollégájával. Ezt a találkozót később orosz részről baráti hangulatúnak jellemezték, s közölték: az egyházfők egyetértettek abba n, hogy ellentéteiket párbeszéd útján igyekeznek kiküszöbölni. Sokatmondó volt, hogy a két pátriárka egy alkalommal még közös misét is koncelebrált a kijevi Vlagyimir (Volodimir)dombon, a nagyfejedelem emlékművénél. Az ukrán vezetők – a politikai okokbó l kétfelé kacsintgató Julija Timosenko miniszterelnök kivételével – valósággal dédelgették a konstantinápolyi pátriárkát, aki mindamellett a döntő szót azért nem mondta ki az egyházegyesítés szükségességéről. Pedig ebben az irányban igyekezett befolyásolni őt a török kormány is (amely állami tisztségviselőjének tartja), nem is szólva a párharcba ugyancsak beavatkozni próbáló Egyesült Államok nagykövetéről, akivel az egyházfő szintén találkozott Kijevben. Egyszóval a politikai és az egyházi diplomácia magas szinteken is keveredett. II. Alekszijt egyházának és az ukrán politikai ellenzéknek a hívei fogadták Kijevben kitüntető lelkesedéssel. Amikor felkereste a Pecserszkaja Főkolostort, az odavezető út mentén felsorakozott emberek ilyen jelszavakat skandáltak: „Alekszij a mi pátriárkánk!”, „Oroszország, Ukrajna, Belarusz – Ez a Szentséges Rusz!” Az évforduló
