Reggeli Sajtófigyelő, 2008. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-07-25
8 A nemzeti egység amúgy persze puszta absztrakció – amivel Orbán maga is tisztában van, mert amikor számon kéri a kormánypártoktól, hogy a státustörvényből kivették a fogalom deklarációját, egyben „k özvetlen gyakorlati konzekvenciákkal nem járó elvierkölcsi tételnek” nevezi azt. Es ezzel mindjárt óvatlanul meg is válaszolja, miért nem maradhatott a számára oly kedves törvény része: tudniillik a határon túli magyarok státusának meghatározása éppensé ggel gyakorlati konzekvenciákkal jár. Nem mellesleg:a nemzeti egység azért definiálhatatlan, mert értelmezési tartománya akár „elvierkölcsi tételként” is parttalan; legfeljebb kivételes történelmi pillanatokban, illetve rendkívüli jelentőségű társadalompo litikai kérdésekben vethető fel a kérdés, hogy vajon a nemzet kinyilvánítjae akaratát. Az egységes visszaigazolás pedig még ilyen helyzetekben is erősen kétséges, mert mindig voltak, vannak és lesznek a nemzetnek olyan csoportjai avagy tagjai, akik mind e lvileg, mind erkölcsileg egymástól – vagy ha úgy tetszik, a netán kialakuló „fősodortól” – eltérően gondolkodnak. Orbán Viktor tusnádfürdői retorikájának azonban éppen az a visszatérő sajátossága, hogy a politikai fundamentalizmus eszmevilágának megfelelő en mindent mindenáron egységesíteni akar – mondani sem kell, a maga elképzelései és ideái szerint. Ehhez a mutatványhoz elengedhetetlen szüksége van arra, hogy folyvást megkíséreljen felülemelkedni az általa „hagyományosnak” titulált politikán – hiszen ha megmarad annak keretei között, számolnia kell az úgyszintén politikai ellenvetésekkel. Másként: a parlamentáris demokrácia diskurzuskényszerével. Hogy ettől szabaduljon – vagyis elkerülje a tárgyszerű intellektuális kontrollt – , egyremásra olyan fogalma kkal operál, amelyek per definitionem üresek, ám van érzelmi, még inkább szentimentális töltetük. Orbán a nemzet lelkéért aggódik, a nemzet érzéseit figyeli, és azt mondja, hogy minderről a szív nyelvén kell beszélni. Ez az érzelmes megközelítés kétségkív ül hatásos szónoki hókuszpókuszra ad lehetőséget; a tusnádi beszéd anélkül játszhatott a lélek és a szív húr- jain, hogy bármiféle egzakt igazsággal foglakoznia kellett volna. Abból a guruszerepkörből, amelyet Orbán most – és nem először – kijelölt magának , voltaképp logikusan következik, hogy a saját pozícióját minden igyekezetével emelkedettebbé szeretné tenni annál, ami az „egyszerű” ellenzéki pártvezetőnek dukál, és ehhez feltétlenül át kell értelmeznie működése színterét. „Magyarország az maga a magya r nemzet, míg a Magyar Köztársaság csak egy technikai szabályrendszer – mondja, és mindjárt ezt ajánlja hallgatóságának – : Figyeljék meg, hogy amikor Magyarországon baloldali kormány van, akkor a diplomáciai tárgyalásokon milyen gyakran tűnik fel a tárgy alóasztalon a tárgyalófeleket azonosító kártyán, hogy Magyar Köztársaság. Pedig Magyarország és a Magyar Köztársaság két különböző dolog.” Akár azt is mondhatnánk, hogy itt a végpont — elérkeztünk a politikai abszurditás birodalmába. A parlamenti ellenzék legnagyobb pártja nevében lényegében megtagadtatik a köztársaság — hiszen az csupán egy esetleges, „technikai szabályrendszer”, ellentétben az országgal, amely valamiféle mélyebb, bár ki nem fejtett sajátlagosságot hordoz. Mindazonáltal nem lehet azt mon dani, hogy ebben a képtelen gondolat világban nincs valamiféle rendszer. Ha Orbán szerint az ország meg a köztársaság különbözik egymástól, és „ha van külön ország és van külön nemzet”, akkor jöhetnek a jelzővel bővített szerkezetek: a versenyképes ország meg a versenyképes nemzet megkülönbö ztetése. „Az elmúlt hat év tanulsága számomra abban ölt testet, hogy egy versenyképes gazdaság csak egy versenyképes társadalmon alapulhat, és fordítva, csak egy versenyképesnemzet tud egy versenyképes gazdaságot teremteni.” Tekintsünk el itt attól, hogy a szónok kissé belebonyolódik a saját meghatározásaiba, és a társadalom meg a nemzet váratlanul mintha egymás szinonimáivá válnának, sebaj, lássuk, miből lesz a versenyképes gazdaság — vagy akár a versenyképes nemzet. „Az tehát a feladat Magyarországon — mo ndja Orbán — , hogy helyre kell állítani a felborult szociális egyensúlyt, mert akkor képesek leszünk versenyképessé tenni a társadalmat, és azon keresztül képesek leszünk versenyképessé tenni a gazdaságot. Ez az egyedül helyes sorrend. Fordítva nem megy.” Az egész megejtő okfejtésből egyvalami mindenképp kiviláglik. A jobboldal vezére, miközben átszellemített fogalmakkal és érzelmiszimbolikus nyelvezettel próbálja igazolni, hogy pusztán „politika kihirdetésével mind- ezek a dolgok nem történnek meg", tehá t az országjobbítás elsőrendűen érzületi reparációt jelent, azonközben mégiscsak küszködik a valóság tényeivel és szóhasználatával. A versenyképesség most minduntalan használt fogalma vagy akár a szociális egyensúly, mint legfőbb kívánalom korábban nemigen szerepelt Orbán előadásaiban. Ámde rájött, hogy mégiscsak kezdenie kell velük valamit, ha másért nem, hát azért, hogy kiénekelje ellenfele szájából a sajtot. Kivált azok után, hogy nemrég kiszivárgott tervei, amelyeket kormányra kerülése esetére kilátásba helyezett, enyhén szólva nem arattak osztatlan sikert. Kísérletet tesz hát arra, hogy egyszerre kétféleképp beszéljen. „Magyarországon a sikerhez ma a szívek egybehangzására van szükség” – hangzik a vállaltan giccses, semmitmondó szöveg, ugyanakkor a r ealitás szférájában ,.stabil létbiztonságot" ígér a versenyképesség sokak számára mindig fenyegető szorgalmazása mellé. Méghozzá úgy, hogy – mint fentebb már idéztük – megállapítja
