Reggeli Sajtófigyelő, 2008. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-04-03
44 Papp Gábo r: AraKovács Attila: Mélységesen egyetértek azzal, amit Jóska mondott, különösen az intonációval, vagyis, hogy ezt nem kell feltétlenül negatív folyamatként szemlélnünk. Mindennek megvannak a nagyon fontos pozitív, ráadásul világtörténelmi jelentőségű vonatkozásai. Kicsit elemelkednék ettől a konkrét balkáni szituációtól, és az egészet európai perspektívába szeretném helyezni. Nagyon font os következményei és rendkívül érdekes politológiai tanulságai vannak e folyamatnak. A lényeg, hogy az eddigi értékválasztások, amelyekben a szuverenitás mindig nagy mértékben megelőzte a függetlenséget, az autonómiát vagy akár a regionális identitásoka t… Dérer Miklós: …a nemz eti önrendelkezést… AK. A.: …így van, tehát mindez megváltozóban van, ez az Európai Unió magatartásából, állásfoglalásából egyértelműen kikövetkezethető. A szuverenitás mint olyan áttestálódni látszik az egész unióra, mely elkezd valamilyen módon végre eg yetlen és szuverén államként működni; ugyanakkor e nagy, kontinentális állam befelé a szuverenitás helyett inkább a helyi, a regionális identitások, autonómiák kialakulását preferálja. Az unió perspektívájából szemlélve e folyamat nem újkeletű. Mindez ott volt embrionális állapotban a cseh és szlovák szétválásnál és a mostani skóciai függetlenedés eredményei is ezt tükrözik. Mindazonáltal a legt öbb ilyen kontinentális folyamat elsősorban regionális, és csak egy részük etnikai jellegű. Hangsúlyosan ilyen a m ostani koszovói függetlenségi nyilatkozat, de hát a Balkánon vagyunk, itt nyilvánvalóan az etnikai szempont dominál. Így azon sem lehet csodálkozni, ahogy az eseményekre Belgrád reagált. Nekünk is volt Trianonunk, ha valakinek, akkor ezt épp nekünk meg kel l értenünk. Mindemellett – egy másik szempontot említve – azt is látnunk kell, hogy végső soron az új helyzet Szerbia számára nagyon nagy lehetőségeket hordoz magában. Ha megtartanák belső problémaként ezt az állandó albán – szerb konfliktust, akkor semmi es ély sem nyílna arra, hogy beindítsák azokat a modernizációs folyamatokat, amelyek feltétlenül szükségesek az uniós integrációjukhoz. Fogalmazhatnánk úg y is: ebben az esetben uniós perspektívájuk garantáltan a nullával lenne egyenlő. Visszautalok Juhász Józ sef kiváló könyvére, A délszláv háborúkra. Számomra e mű több fejezete igen tanulságosan azt bizonyítja: ha megmaradt volna a régi jugoszláv hatalmi intézményrendszer, egyszerűen nem lehetett volna demokratizálni az utódállamokat, mert érintetlenül maradta k volna a konfliktusforrások, így az etnikai jellegű konfliktusok is. Ez a lehetőség most – a szerbek számára nyilvánvalóan rendkívül sérelmes módon, de – kiiktatódik, és valamilyen hosszabb, nem márólholnapra zajló fejlődési folyamat indulhat el, melyet egyesek, így az EU és az Egyesült Államok támogathat, mások – elsősorban Oroszország – fékezhet. Mindazonáltal – és az ellentmondások dacára – ez a térség, valamint az érintettek számára nagyon nagy esély. P. G.: Nagyon meggyőző volt, amit AraKovács Attil a elmondott az Európai Unió politikájáról. Azért bennem fölmerül a kérdés, hogy milyen mértékben hatott az uniós politika a koszovói folyamatra, és milyen mértékben történt az ellenkezője, mert én sokkal n agyobb hangsúlyt tennék arra, hogy a koszovói esemé nyek és az Egyesült Államok Balkánpolitikája – azaz Koszovó függetlenedésének igenigen határozott támogatása – jelentősen befolyásolta az unió politikáját. Én nem mondom azt, hogy kész tények elé állította az uniót, de mindenesetre erősen korlátozta az E urópai Unió mozgásterét. D. M.: Két dologról van szó. Van egy strukturális sajátossága és fejlődése ennek az egész ügynek, és van egy aktuálpolitikai vonatkozása is. A kettő nyilván összefonódik ebben az egész ügyletben. Azonban szeretnék az első körhöz vi sszamenni és egy kissé földhözragadtabb módon, de mégis ugyanezt az optimizmust kifejezni. Az 1990es években, ha emlékeztek, valahogy az volt az elképzelésünk, hogy ha elvesszük a balkáni harcoló felektől a kalasnyikovot, akkor kimennek a kert végébe, leá snak, és előveszik a második világháborús Schmeissert. Ha azt elveszik tőlük, akkor újra kimennek a kertbe, tovább ásnak és előveszik az első vilá gháborús Mannlichert. Ezt is elveszik tőlük, akkor tovább mennek a kovás puskáig, a jatagánig, talán egészen a kőbaltáig… Ez a helyzet azért sokat változott mára abban az értelemben, hogy például Szerbia kijelentette, hogy nem alkalmaz erőszakot a koszovói független ség megakadályozására. Általában is, az erőszak, a fegyver kultusza, ami egy tipikus balkáni konflik tusmegoldó módszer volt, úgy tűnik, kiiktatódott vagy legalábbis folyamatosan visszaszorul. Kiiktatódott a nemzetközi közösség hatására, azoknak a tapasztalatokn ak a hatására, amelyek az 1990es években olyan szörnyű módon józanították ki ezeket a helyi kö zösségeket és még a politikai elitjüket is, amely utóbbiak talán – lehet, hogy ezzel vitatkoztok – még „elmaradottabbak” is, mint a saját közvéleményük abban a vonatkozásban, hogy hogyan oldják meg ezeket a problémákat. J. J.: Egyetértek, ezek valóban lény eges változások, amiket más példákkal is alátámaszthatunk: ki hitte volna például még nem is olyan régen, hogy Horvátországot manapság egy olyan koalíciós kormány vezetheti, amelynek egyik alelnöke a horvátországi szerb párt egyik vezetője? Vagy valóban ig az, hogy a szerb politika élesen és látványosan tiltakozik Koszovó elszakadása miatt, de többször – még Koštunica is, nemcsak Tadić, bár ő persze gyakrabban – elmondták, hogy erőszakhoz nem nyúlnak. Bizonyos értelemben tényleg azt mondhatjuk, hogy az, ami az elmúlt héten történt Belgrádban, a legkevesebb volt, ami történhetett, hiszen – ahogyan azt AraKovács Attila is elmondta – Koszovó a szerbek számára Trianonszindrómát jelent, és fájdalom nélkül nem lehet tudomásul venni. AK. A.: Visszatérnék néhány s zó erejéig arra, hogy mennyiben tekinthető ez az egész kérdés egy Amerika által az Európai Unióra oktrojált ügynek. Szerintem ez így egy téves interpretáció lenne. A szerb – albán konfliktus nem egy amerikai geopolitikai övezetben, nem az Egyesült Államok ha tártérségében, hanem az EU határán zajlott, ennélfogva az uniónak ezt mindenképpen kezelnie kellett, és kezelnie kell majd még egy jó ideig. És hogyan kezelje? Óvatosságot és kívülállást demonstrálva vonuljon ki, vagy álljon Belg rád oldalára? Ez már csak a zért is történelmietlen megközelítés, mert nem szakíthatjuk ki az elmúlt évtized balkáni konfliktussorozatának egészéből Koszovót. Hol kezdődött a dolog? Daytonnal kezdődött, illetve azzal, hogy Amerikának végül is bombáznia kellett – hangsúlyozom: kellett – Szerbiát, le kellett állítania az etnikai tisztogatást, mert ezt az Európai Unió nem tudta vagy nem merte megtenni. Az amerikai szerepvállalást tehát nem geopolitikai érdek, hanem értékelvűség szülte. D. M.: Meg hát kardunk sem nagyon van… AK. A.: Azt a politikát, amit Amerika Irakban visz, és azt a katonapolitikai csődtömeget, amit az ottani második beavatkozás okozott, nem kell feltétlenül minden amerikai vállalkozásra automatikusan rávetíteni. Washington balkáni beavatkozása kifejezetten egy értékmen tő – bizonyos értelemben értékteremtő – folyamatnak bizonyul. Itt azért hadd tegyek egy kitérőt. Azt hittük a függetlenség kihirdetésének előestéjén, hogy az unión belül gyorsan kialakul majd valamiféle konszenzus ezzel kapcsolatban, kéthárom lépcsős elis merési fordulók lesznek, és valamilyen útonmódon ez a történet hamarosan lecseng.
