Reggeli Sajtófigyelő, 2008. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-03-08
15 A kettős mérce abszurditása Népszabadság • Biró Béla • 2008. március 8. Hallgatom a Duna tévében Magyarország kulturált és rokonszenves külügyminiszteré t, amint a Koszovó ügyében kialakított (s azóta is folytonosan finomított és körültekintőbbé tett) hivatalos magyar álláspontot úgymond megindokolja, s az az érzésem, hogy a magyar vezető elit - a Nyugattal karöltve - vagy nem ért az egészből semmit, vagy annyira jól ért mindent, hogy kénytelen úgy tenni, mintha semmit nem értene. A magyar külügyminiszter szerint Koszovó elismerése az a gesztus, mellyel a térségben a leggyorsabban és a leghatékonyabban elérhető a nyugalom. Hogyan értelmezhetjük ezt a kije lentést? Nyilván csakis úgy, hogy a "rend" csak akkor "állítható vissza", ha a többségnek Koszovóban is, mint a világ egyéb tájain "jogalapot" teremtünk arra, hogy maradék kisebbségét pacifikálja. A széles körű autonómia, amelyet a szerb hatalom a bécsi t árgyalásokon a koszovói albánoknak felajánlott erre természetesen nem lett volna "alkalmas", hiszen annak keretei közt sem a szerbiai többség nem lett volna képes "megrendszabályozni" az albánokat, sem az albánok a koszovói szerbeket. Azaz a két fél kényte len lett volna valamiféle nemzeti konszenzust kialakítani. Csakhogy ez a konszenzus - demokratikus körülmények közt - csak akkor lehetne maradandó, ha a többség elismerné a kisebbség nyelvikulturális egyenjogúságát, magyarán a politikai nemzet nyelvikult urális pluralizmusát, többnemzetiségű jellegét. Ennek az alternatívának az elvi szentesítésére azonban a nemzetközi közösség legbefolyásosabb államai nem hajlandóak, mert a teljes egyenjogúság elismerésében az állami egységet fenyegető tényezőt látnak. És azért láthatnak, mert továbbra is igényt tartanak arra, hogy a többség és a kisebbségek viszonyát a többség kisebbségek fölötti hegemóniájának íratlan "törvényei" szabályozzák. Ennek a hegemóniának az igénye pedig a kisebbségek számára lehetetlenné teszi, hogy önként fogadhassák el a többséget "megjelenítő" állam fennhatóságát. A szerb terror által felszított nacionalista indulatokon túl, lényegében ez az oka annak, hogy az albánok, hátuk mögött a nyugat vezető államainak a támogatásával, a szerb és az oro sz tiltakozások dacára és a legszélesebb körű autonómia perspektívájában sem tehettek le függetlenedési szándékukról. Az autonómia kérdésében ugyanis a nyugati államok zöme (a keletközépeurópaiakról nem is beszélve) ma is elutasító állásponton van, az al bánoknak tehát semmi okuk nem lehetett arra, hogy ennek a megoldásnak a távlati hatékonyságában megbízhassanak. Sőt, ez az álláspont arra a reményre is feljogosíthatja őket, hogy az általuk "garantált" szerb autonómia ugyanúgy írott (és ekként is átmeneti) malaszt marad, mint a Székelyföld II. világháború utáni "autonómiája". Főként ha a szerb (és általában a keletközép európai) közvéleményben továbbra is a nemzeti mitológia kisebbségellenes doktrínái dominálhatnak. Gyakorlatilag háborítatlanul. Hogy ez n em szükségképpen van így, azt a kanadai Québec példája meggyőzően bizonyíthatja. A kisebbség és többség kanadai egyenjogúsága és a nyelvi kulturális vonatkozásban is érvényesített demokrácia lehetővé tette, hogy - egy erősen nacionalista francia kisebbség agitációja dacára - a tartomány francia többsége két alkalommal is elutasítsa az elszakadási törekvéseket. S ennek az attitűdnek a keletközép európai kisebbségek ma már őszinte hívei. A felmérések tanúsága szerint a romániai magyarság nagy többsége immár (a román nacionalisták támadásainak dacára is) a mind toleránsabbá váló Romániát kezdi érzelmi vonatkozásban is hazájának tekinteni, s hosszú távra is itt szeretne berendezkedni. A folyamat persze még nem visszafordíthatatlan, a román közvéleménynek ezt mé g meg is kell "engednie" nekünk. Azokban az államokban, ahol a többség a rejtett vagy nyílt kényszerintézkedések révén másodrendű állampolgárokká alacsonyítja a kisebbségeket, ahogyan az még a nyugat számos - formailag demokratikus államában is - történik, a kisebbségi autonómiák - termés zetszerűen - főként az államból való kiválás törvényes lehetőségét teremthetnék meg. Egy autonóm területen vagy szövetségi államban, melyekben a helyi többség nem gátolható meg abban, hogy preferenciáit szabadon kinyilváníthassa, a kiválás valóban nem akad ályozható meg. Illetve csak akkor, ha a többségi állam (ahogyan Kanada is) elismeri a kisebbségek kiváláshoz való demokratikus jogát (ez Will Kymlicka szerint is a kisebbségi kérdés rendezésének egyik alapfeltétele), s olyan magabiztosságot és derűlátást a lakít ki bennük, mely a nacionalista propagandát is képes ellensúlyozni. Ez esetben a nacionalista önzést az együttélés előnyeinek racionális belátása háttérbe szoríthatja. A kisebbség, ezt sugallja a romániai
