Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-06
27 n Tamás Gáspár Miklós, amikor hatvanadik születésnapod alkalmával köszöntött, szkeptikus humanistának nevezett az Élet és Irodalomban. Néhány éve, válaszként öt erdélyi író reagálására a Magyar Írószövetségben kirobbant, szakadáshoz vezet ő válság alkalmával ellennyíltlevelet fogalmaztál. Nálad ez alkati sajátosság vagy etikai hozzáállás, hogy sokszor választod, vállalod a dolgok nehezebbjét, kényesebbjét? Megmondom ő szintén, én nem hittem, hog y ez ennyire „nehéz”. Felébredt bennem a pedagógus, aki nem sért ő dik meg. Azt üzentem erdélyi író barátaimnak: „Fiúk, ne szóljatok bele ebbe az ügybe. Ti nem értitek, hogy itt mi történik. Én nem haragszom rátok, remélem, hogy ti sem énreám, de az az érzés em, hogy nem fogjátok fel, ez a két tábor itt most milyen élesen és min vitatkozik, mert Erdélyben korábban a zsidókérdés nem volt téma.” Én a mai napig úgy gondolom, hogy ezért a levélért nem sért ő dhetett meg se Gálfalvi György, se Gálfalvi Zsolt, Horváth Andor, Kántor Lajos vagy Lászlóffy Aladár. Kántor próbált válaszolni, nálatok láttam egy rövid írását arról, hogy „nincs igazam”. Én viszont az utóbbi évtizedeimet ott éltem Magyarországon, láttam, hogy milyen éles szakadékok választják el a társadalmat, és hogy milyen heves indulatok, érzelmek vezetnek ilyen teljesen megoldhatatlan szituációkhoz. Egy költ ő nek nem kellene odaállnia egyetlen széls ő jobboldali mozgalom mellé sem, ha odaállt, akkor vállalja fel, ha vállalja, akkor pedig ne maradjon az Írószöve tség alelnöke, legalábbis ne egy olyan írószövetségé, amelyik mindent és mindenkit magába foglal, ha pedig ő marad, akkor engem ne foglaljon magába az a szövetség. Ezek az indulatok vízválasztó vonallá váltak, és így jött létre tulajdonképpen két markánsab b írószövetség. Amikor hasonló helyzet állt el ő a kilencvenes évek elején, amikor Csoóri Sándor megírta a maga kifogásolt sorozatát, akkor ő lemondott az alelnökségr ő l. Döbrenteinek eszébe sem jutott a lemondás. Azért szóltam az erdélyiekhez, hogy értsünk szót: itt nem arról van szó, amire ti gondoltok, hogy feltétlenül meg kell tartani az egységet. Inkább tisztázni kell a kérdéseket, nem álegységre törekedni. n Amikor Wass Albertre felfigyeltél, román „tükörképével”, Doru Munteanuval társítottad ő t, ebb ő l a kritikus viszonyulásból, gondolom, nemcsak szakmai, hanem etikai kérdést is kreáltál, hiszen alaposan felkészültél a témából. Azt hiszem, egy kezem is sok volna ahhoz, hogy megszámoljam akár azokat az olvasókat, akár azokat az irodalomtörténészeket, aki k Wass Albert teljes életm ű vén átrágták magukat, mint te. Tényleg minden írását elolvastad? Vagy két m ű ve van, ami nem került a kezembe. Igyekeztem minden írását átböngészni, és f ő ként a korba helyezve igyekeztem olvasni. Nem, nem err ő l a regényözönér ő l b eszélek, amit mostanság adnak ki, 1990 óta, hanem inkább a publicisztikájáról, hiszen a kérdéskör szempontjából az a fontos, hogy abban a lapban, abban a szövegkörnyezetben mit mondott az akkori olvasónak, s az hogyan fogadhatta a cikkeit. Tehát a publicis ztikája az, amit én egy az egyben bizonyító érvként tudok felhozni ellene, nem annyira a regényirodalma. Bár a regényeiben is benne van mindaz, amit kifogásolok, azokat a szövegeket is mind elemzem, viszont a publicisztika az a m ű faj, amib ő l egyértelm ű en k itetszik, hogy az író mit gondol. Tényleg végig kellett olvasnom a korabeli lapokat, az amerikai magyar és angol nyelv ű lapokat is, amikhez hozzájutottam, végig kellett olvasnom az összes róla megjelent monográfiát, cikket, amihez hozzá lehetett jutni a Sz échényi Könyvtárban. Emellett az volt a szerencsém, hogy éveken keresztül bent ültem a különböz ő levéltárakban, amikor nem volt állásom, így nagyon sok minden ment át a kezemen. Tudtam, hol vannak az engem érdekl ő anyagok, a katonai jelentések, a bevonulás i dokumentumok, a német – olasz tiszti jegyz ő könyvek a Hadtörténeti Levéltárban. Rájöttem, hogy ez a kérdés eléggé bonyolult, ezt a Wass Albert körüli mítoszt nem lehet ilyen egyértelm ű en kezelni. Én tulajdonképpen egyetlen könyvét tartom értékállónak, bár m ost már hajlok arra, hogy elfogadjam Sz ő cs Géza álláspontját, aki kett ő t tart annak. Azért emlegetem Gézát, mert az ő Heti Válaszban megjelent írása volt az egyetlen reagálás a jobboldal részér ő l, melyben másként foglalkozott a kérdéssel, mint a többiek. A zt írta, hogy egyik, a két világháború között megjelent regénye, a Farkasverem, illetve az a romantikus történet, a Funtineli boszorkány jöhet szóba. n Milyen a munkád befogadás, illetve elutasítástörténete? Még nem tudom. Azért nem, mert a jobboldali s ajtóban nem jelent meg a nevem, senki nem írt, nem reagált rá. Belátom, nem könny ű : be kell ülni a levéltárakba, utána kellene nézni a dolgoknak, és meg kellene írni, hogy Ágoston Vilmos munkájában ez meg ez jó, de itt és itt téved. Akkor utánanézek a krit ikának, és elfogadom, hiszen senki nem tévedhetetlen. El ő ször a Magyar Narancsban jelent meg egy méltatás, majd a Népszavában két cikk, a 168 órában egy, az Élet és Irodalomban éppen ma látott napvilágot, a Népszabadságban volt egy interjú is a kötetr ő l.
