Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-28
17 Csakis a két pólus itt vázolt (legalább részleges) letisztázódása után jöhet létre az a konszenzusos demokráciára emlékeztető politikai szerkezet, amely e két pólust összekapcsolja. E tekintetben igaza van Markó Bélának, hogy addig nem tud tárgyalni a jobboldallal, amíg ki nem alakul annak világos, legitim (pártszerű) és egyértelmű képviselete. Másrészt a Tőkéstábornak is hasznosabb lenne megvárnia, amíg az RMDSZ belső átalakulása legalábbis részben végbemegy. Az identitásdimenzió és a vers enydimenzió új viszonyának kialakítása az RMDSZen belül szintén személyi konzekvenciákkal járó feladat. Ennek paradox vonása, hogy jelen pillanatban egyedül Markó rendelkezik azzal az autoritástartalékkal, amellyel gyorsan elindítható lehetne az a belső á talakítási folyamat, amelynek végpontját épp a Markódoktrína leváltása, az egységparadigma felszámolása jelenti. Tehát a két szemben álló tábor stabil párttá válása szavatolhatja azt a hoszszabb távra szóló megegyezést, amely pontosan rögzítené, melyek a zok a területek, ahol a szemben álló felek egymás versenytársai (például az önkormányzati választások), és melyek azok, amelyeken konszenzussal hoznak döntéseket (parlamenti helyek kérdése, EPjelöltlista összeállítása, a támogatási prioritások kijelölése, források elosztása). Új Székelyföldparadigma A székelyföldi, elsősorban önkormányzati szinten kibontakozó politikát az elkövetkezendőkben tehát a politika identitásdimenziójának és versenydimenziójának új viszonya határozza meg. Erről, az eddigiek diag nózisaképpen legalább két dolog állapítható meg. Egyrészt bizonyosnak tekinthetjük, a székelyföldi régió sokat veszített az elmúlt másfél évtizedben amiatt, hogy a helyi politika versenydimenziója itt erőtlen volt. Csutak István megállapítása a székelyföl di elit projektekre és összefogásra való képtelenségéről (Székek földje – Székelyföld? Krónika, jan. 11 – 13.) valójában egy tünetegyüttes, az ok azonban nem az „elit felelőtlensége”, hanem a székelyföldi pluralizmus hiánya. Többpárti politikai viták nélkül nem születnek helyi, közpolitikailag is kidolgozható jövőképek, és főleg nem számon kérhető együttműködések (pontosabban: a plurális viták ennek szükséges, de nem elégséges feltételeit jelentik). Másrészt az identitásdimenzió túlsúlya csak tetézte azt a p roblémát, amelynek eredményeképp mind a mai napig nincs meg az a politikai nyelv, amelyen a Székelyföldproblematika színvonalasan összegződhetne: azaz elmondható lenne Nyugaton a demokrácia alapkérdéseként, mozgósító maradna itthon (nemcsak szimbolizmusáv al, hanem a fejlődés ígéretével is), végül pedig kommunikálhatóvá tenné az egész kérdéskört a román politika újítási kísérletei irányába is. Hogy a versenydimenzió erőteljesebb lesz, az már most egyértelműen megállapítható. Épp a Csutakvita és az, hogy m ár nem csupán újságírókat, értelmiségieket szólított meg, hanem politikusokat is, jelzi, hogy ez a kérdéskör már a közeljövőben központibb szerepet kap, élénk újítási verseny tárgya lesz. A politikai tét nem kevés, akár azt is mondhatnók, hogy egy új Szék elyföldparadigma megalkotásáról van szó a politikai gondolkodás számára. A hagyományos Székelyföldkép latens módon ugyanis azt tartalmazta, hogy egy elmaradott régió, melynek „mintegy” hivatása, hogy a fejlettebb vidékek és városok magyar etnikai hinterl andja legyen, hogy biztosítsa az erdélyi nagyvárosok (Brassó, Kolozsvár, Temesvár) számára a modernizációs folyamatokban fenntartható magyar jelenlétet. Ezt a paradigmát, amelynek gyökerei elég mélyre, a 18 – 19. századig nyúlnak vissza, számos kulturális kl isé is támogatta, most azonban egy új politikai polarizáció „keretein” belül el lehetne kezdeni lassú leváltását. A Székelyföldért folyó politikai verseny, mely – teljesen előzmény nélküli módon a történelemben – összekapcsolhatná a regionális közösséget a térségfejlesztési víziók vitáival, nagyon régi, megrögzött folyamatot fordíthatna meg tehát (persze, nem egyik napról a másikra), és Székelyföldet állítaná az erdélyi magyar politika középpontjába. Ennek intuitív, de inkább a hagyományos nyelvet idéző me gfogalmazása létezik – „Székelyföld mint belső anyaország” – , azonban a fordulat lényege épp az, hogy egyben új nyelvet és – elkoptatott kifejezéssel – új modernizációs mintát is jelent. A váltás nyelvi lényege az, hogy míg korábban az RMDSZ politikai bes zédmódját a „jogokért folytatott harc” uralta, ma ez kiegészülhet az igények térszerkezeti, térségalakítási fogalmakban való megjelenítésével (a
