Reggeli Sajtófigyelő, 2007. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-10-25
18 Riportalanyunk részletesen elmeséli, hogy hagyományaik egyik legelevenebb színtere a lakodalom. Ugyancsak megadják a módját, hiszen az aromán menyegző öt napig tart, de már a jegyváltás is háromnapos rítussal jár. „Természetesen a mi családunk is ragaszkodott ezekhez a tradíciókhoz. A jegyváltás első aktusa nálunk, a lányos háznál zajlott, amikor megkérték a kezemet. Eg y hónap múltán a vőlegény famíliájának szűkebb körében tartottuk az úgynevezett hivatalos eljegyzést, amikor meg kellett csókolnom leendő apósom kezét. Nálunk a családfőnek van a legnagyobb tekintélye, és ez után a jelképes tiszteletadás után már nincs vis szaút! Egy újabb hónap elteltével, a harmadik napon aztán kétszáz terítékes dínomdánom következett. Maga az armán lagzi mindig csütörtökön kezdődik, és… kedden ér véget. A kezdőnap a vőlegény lakodalmi napja, amelyen csak a legény rokonai vesznek részt, pé nteken zajlik le a hozomány bemutatása, szombaton csak az ara rokonsága ünnepel, a vőlegény csupán fertályórányit tartózkodhat a lányos háznál néhány cimborája oldalán, vasárnap következik a templomi esküvő, a tulajdonképpeni lakodalommal, hétfőn folyik a lánybúcsú, kedden pedig az ifjúasszony népes kísérettel érkezik meg a férje házába.” Közjáték éber hatóságokkal Mondogatom ám Marianának, hogy riporterekül szívesen elegyednénk a nép közé, kifaggatni az embereket, s mivel itt fiatalokkal találkoztunk, inkább az idősebb nemzedék tagjainak kérnénk ki a véleményét az aromán dolgok állásáról. Számunkra az volna a legkedvezőbb alkalom, ha valamelyik általuk ajánlott faluba látogatnánk el, ahol nemzetfeleik még egy tömbben élnek. Csakhogy kiderül: nincs ki el kísérjen bennünket, s körükben, főleg a vidéki idősebb generáció körében nagy a bizalmatlanság a sajtó iránt. Marianának, hogy mégse távozzunk üres magnóval, támad viszont egy mentő ötlete: székházuk közelében van egy park, a nyugdíjasok parkja, az idősebb konstancai arománok kedvenc találkozóhelye. Egyik asszisztense elkísér bennünket oda, s összehoz néhány bácsival. A park valóban közel van, a közepén fából összerótt, jókora pavilon, tele asztalokkal, lócákkal, ideális hely, ahol ostáblázni, sakkozni, kár tyázni, beszélgetni, olvasni lehet. A melegen cirógató őszi nap kicsalta a nyugdíjasokat, a pavilonban telt ház van, s körötte a sétányok padjait is ellepték az emberek. A kísérőnkül szegődött csinoska meg is szólítja az első „gyanús kinézetű” bácsit. Igen , őurasága valóban aromán volna, csakhogy amikor megtudja, hogy riporterek vagyunk, nagyothallására hivatkozva kimenti magát. Következő próbálkozásunk már sikerrel jár. Le is telepedünk az egyik sarokasztalhoz, ahol két öregúr hajlandó szóba állni velünk. Előveszem a magnót, kollégáim szorgalmasan fotóznak, s elkezdődik a beszélgetés. Moscu Dima 66 esztendős, nyugalmazott finánc. Igen, tud a Fara Armenasca kezdeményezte mozgalomról, mindenben egyetért Marianáék törekvéseivel, kell az aromán mise, kell az ar omán nyelv iskolai oktatása, csakhogy szerinte már elkéstek: „Az elmúlt negyvenötven év visszafordíthatatlan folyamatot indított el, képtelenek vagyunk megőrizni 2000 éves nyelvünket. A nagyszülők, a szülők hiába szólnak odahaza armánul a gyermekekhez, az ok bár még értik a nyelvet, már románul válaszolnak, és egymás között is az állam nyelvén beszélnek. Nincs mit tenni, mi már románok vagyunk” – mondja rezignáltan. Asztalszomszédja, Panaiot Panaiot – „dupla Panaiot vagyok”, mondja mosolyogva – 68 éves nyugalmazott kereskedő derűlátóbb cimborájánál. „Közösségünkben, baráti körben és a családunkban is állandó beszédtéma a kisebbségi státus elnyerésének kérdése – mondja bólogatva. – Szépséges hagyományaink vannak, gyönyörű nyelvünk van, saját dalaink, táncaink, népviseletünk. Igenis, támogatjuk a kormányhoz benyújtott követeléseket. Amikor békés tüntetésre kivonultunk az utcára, voltunk vagy háromezren, Konstanca, Tulcea, Ialomita, Calaras megyei, temesvári armánok. Győznünk kell, valódi nemzeti közösséggé kell válnunk. Nekem nemcsak a gyermekeim, hanem az unokáim is jól beszélik a nyelvünket, s ha körülnéznek, mi, akik itt találkozunk, szinte mind armánul beszélgetünk egy mással.” Miután kiki elmondja a maga véleményét, két partnerünk bennünket vesz faggatóra. Nagyon érdekli őket a budapesti Gojduvagyon sorsa, a Gojdualapítvány körüli huzavona. Javában magyarázzuk, hogy mit tudunk a dolgok állásáról, amikor bizarr közját ék zavarja meg beszélgetésünket. Egy villogó szemű fiatal aszszonyság jelenik meg a helyszínen. Előbb aziránt faggatózik, hogy melyik újságtól jöttünk. Amikor eláruljuk, attól nem lesz se tájékozottabb, se boldogabb. Kemény hangon közli, hogy márpedig itt nem szabad interjút készíteni, és „propagandát kifejteni” szigorúan tilos! Amúgy szelíd riporterségem főleg a propaganda szó hallatán gorombul be, meg is kérdem a pavilon cerberusát, hogy miből gondolja, hogy mi itt „propagandisták” volnánk, rá is reccsint ek, hogy a minket ért sérelem miatt akár be is perelhetjük. Szó szót követ, követelem, hogy mutassa meg, hozza ide, melyik törvény alapján tilos a sajtónak nyilvános helyen tüsténkednie, s azt is elárulom őkeménységének, hogy Romániában demokrácia van, a s ajtó tevékenysége meg a
