Reggeli Sajtófigyelő, 2007. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-10-15
23 aggastyánokig. De hogy lehet az, hogy Beneš, aki a mai európai balliberális értelmiség szerint Masarykkal együtt a demokrácia mintaképe volt, elszánta magát ilyen lépésre? Martonyi János: A német lakosság deportálásáról Benes 1943ban Sztálinnal egyezett meg, s csak találgathatunk, mi lett volna, ha a Hitlerellenes koalíció angolszász tagjaival tárgyal errő l. Az azonban tény, hogy a döntés nem egyezett sem a korabeli nemzetközi jogelvekkel, sem az erkölcsi tételekkel. A kisebbségvédelem egyébként bekerült a versaillesi szerződésekbe. Az 1947es párizsiba már nem, de a versaillesi szerződések jelentős kiseb bségvédelmi rendelkezéseket tartalmaztak. Kun Miklós: Az atlanti chartában, a náciellenes szövetség alapdokumentumában sem szerepelt a kollektív bűnösség elve. Martonyi János: Ez teljesen egyértelmű. Soha ennek jogi alapja nem volt, és természetesen ma m ég kevésbé lenne: az Európai Unió egész jogrendszere a hátrányos megkülönböztetés tilalmára épül. Eközben – túl a most született, gyalázatos határozaton – az elmúlt években számtalan olyan hatósági döntés és bírósági ítélet született, amely a Benesdekrétu mokra hivatkozik. Duray Miklós: Tegyük hozzá, hogy mindez nem Benešsel kezdődött. A cseheknél a németellenesség a Harmadik Birodalom terjeszkedése miatt alakult ki. Tehát nem a szudétanémetek miatt. A magyarellenesség azonban – a csehek részéről, a szlová kellenességgel együtt – már a monarchia idején, az 1820as évektől tapintható volt. Kun Miklós: Hogyan jelentkezett a magyarok kollektív bűnösségének politikája? Duray Miklós: A több száz Benešrendeletből tizenhárom volt egyértelműen német- és magyarell enes. Bármilyen hihetetlen, a háború utáni népbírósági tárgyalások által elítéltek 59 százaléka magyar volt… Kun Miklós: …holott Szlovákia, mint Hitler szövetséges állama, harcolt a Szovjetunió ellen, más szomszédos államoknál korábban üldözte, deportálta tta a zsidókat. Duray Miklós: A magyarellenesség abban is megmutatkozott, hogy akik életben maradtak a Szlovákiából malenkij robotra a Szovjetunióba hurcolt magyarok közül, nem mehettek haza a szülőföldjükre: Magyarországra toloncolták őket. Kun Miklós: Beneš a Hitlerellenes koalíció vezetőin kívül a második világháború után tárgyalt a volt kisantant országok vezetőivel. Petru Groza román miniszterelnököt igyekezett rávenni, hogy lakosságcserével űzze el Erdélyből a magyarokat. Joszip Broz Titónak felvet ette, hogy annektálja Pécset és környékét, majd telepítse ki a délvidéki magyarokat. Miért ezt a kártyát játszotta ki? Talán a kisantant szelleme erősödött fel a háború után? Martonyi János: Olyan országokról van szó, amelyek a háború végén hatalmas terül eteket nyertek, s velük nagyszámú magyar kisebbséget. Az egyéni sorsok szempontjából a legembertelenebb "kezelése" ennek a problémának a kényszerű lakosságcsere volt. Az igazi megoldás a kollektív kisebbségi jogok megadása lenne, de erre nagyon kevés a kés zség a szomszéd országokban. Éppen ezért próbáltunk a rendszerváltozás után fórumot létrehozni a középeurópai együttműködésre. Hogy felélesszük a középeurópai gondolatot, és megpróbáljuk ellentételezni a közös múlt nehézségeit. Ez csak nagyon mérsékelten sikerült. Kun Miklós: Az önök családját hogyan érintette a háború utáni kényszermigráció? Duray Miklós: A fegyverletétel után olyan megegyezés született, hogy akik az 1938as visszacsatolás következében lettek csehszlovák állampolgárok, azokat minden to vábbi nélkül ki kell telepíteni. Az én családom azonban soha nem hagyta el a Felvidéket – Losoncot – , mégis rákerültünk a listára. Szerencsére édesapám egykori kollégája volt a város komisszáriusa. Ő elintézte, hogy ne kelljen mindent magunk mögött hagyva nekivágni az ismeretlennek. Helyettünk nyilván egy másik családot telepítettek ki, hiszen a létszámnak meg kellett lenni. De évekig mi is becsomagolt holmival vártuk a fejleményeket.
