Reggeli Sajtófigyelő, 2007. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-08-01
14 A magyarországi Kisvárdán még a rendszerváltozás előtt, 1989. szeptember 2 9én döntött úgy a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezete, hogy a rendszerváltást követő új feladatok támogatására alapítványt hoz létre. Abban az időben a román diktatúra fő célpontja Tőkés László református lelkész volt. Ezért nevezték el róla az alapít ványt. Az alapítvány céljai között akkor a magyarságtudat elmélyítésére nyári szabadegyetemként iskolaközpont létrehozása, a magyar nemzetiség érdekében kifejtett tevékenységért egyéni díj odaítélése és a magyar nyelvű teológus képzés támogatása szerepelt. Az alapítvány egyéni díját 2005ben Dr. Erdélyi Géza szlovákiai református püspök kapta. 2004ben az alapító kezdeményezte a tevékenység átalakítását. Ennek eredményeként az alapítvány 2005től a szülőföldjén magyar nyelven, magyar iskolában tanuló diákok támogatását kezdte meg. Ezzel függött össze az is, hogy az alapítvány közhasznúságát kezdeményezték, és 2004ben a státuszt el is nyerték. A Tompa Mihály Református Gimnázium lelkésze, Vincze Árpád megkeresésére az alapítvány pozitívan reagált, az elmúl t tanév egy részében három diák részesült az ösztöndíjban, és a 2007/08as tanévtől az intézmény öt diákjának támogatására tett ígéretet. Ezzel az iskola diákjainak támogatására létrehozott, és a tanulmányi ösztöndíjak fedezését is biztosító Bodor István P énzalap Nonprofit Szervezet mellett tovább bővült a diákokat közvetlenül is támogatók sora. vissza Pomogáts Béla: Uborkaszezon Felvidék.ma 20070801 05:59 Forrás: Szabad Újság Nyár van, többnyire harminc Celsiusfok fölö tti hőség, és ilyenkor alig történik valami a politikában, a közéletben. Ámbár az események a nyári kánikula függönye mögött is zajlanak. Így volt ez a dicstelenül megboldogult „szocializmus” korszakában is. Emlékszem hatvannyolc augusztusára, akkor szál lták meg a szovjet hadsereg és szövetségesei (közöttük, szégyenünkre, Magyarország katonái) a „prágai tavasz” kiteljesedésében reménykedő Csehszlovákiát. Azon a reggelen a budapesti rádióban egyetlen jelentékeny hírt lehetett hallani, miszerint valahol Bék és megyében kétszázvalahány kilós disznót nevelnek a termelőszövetkezeti dolgozók. Közben pedig a Szabad Európa, az Amerika Hangja, a londoni rádió öntötte a híreket az invázió eseményeiről. Ez volt a „szocialista” hírszolgáltatás. Különben a csernobili ka rasztrófáról is csak a nyugati rádiókból értesülhettek az emberek. Most persze jobb a helyzet, bekapcsoljuk a rádiót, és özönlenek az ijesztőbbnél ijesztőbb hírek: természeti katasztrófákról, háborús konfliktusokról, Irakban és Afganisztánban robbantanak, a tévé képernyőjéről csöpög a vér. Bezzeg szűkebb hazánkban alig történik valami, az ügyeletes napi botrányokon kívül. Ahogy bekapcsolom a készüléket, és felhangzik a reggeli híradó szignálja, előre tudom, mi következik. Minden reggel (szinte minden órába n) lehet találkozni a rendőrök által állítólag megerőszakolt ifjú hölgy sztorijának újabb fejleményeivel (a hölgyet, az egyik rendőr ügyvédjének azóta klasszikussá vált meghatározása szerint, nem éppen az „angolkisasszonyoknál megszokott” életvitel jellemz i, hm.). Azóta egy másik hölgy, történetesen leleplező riportokat készítő újságírónő is az erőszak áldozatává vált, igen drámai történeteket lehet erről is hallani, miközben a rendőrség arról beszél, hogy térfigyelő kameráik aligha igazolják a sztorit, ame llyel viszont országos hírnevet és persze majd sok pénzt lehet szerezni. És persze a rendőri erőszak áldozatává vált az a különben inkább éjszakai kidobóemberre, mintsem komoly politikusra emlékeztető honatya is, aki egy szál klottgatyában minden igazolván y nélkül száguldozott az éjszakai Budapesten: óránként mutogatja a képernyőn bebugyolált sérüléseit. Ha valaki itt él a magyar fővárosban, vagy csupán nézegeti a színes magyar médiát, kénytelen arra gondolni, hogy valójában nem történik semmi, hacsak a me netrendszerűen bemutatott rendőri atrocitásokat, a rémmesékbe illő történeteket, az elegáns kötszerekkel ellátott alkalmi sérüléseket nem tekintjük komoly közéleti eseményeknek. Magyarországon kánikula van, és uborkaszezon, és ilyenkor, úgy látszik, ügyefo gyott rendőröknek és felettébb ügyes ügyvédeknek kell gondoskodniuk a közönség megfelelő szórakoztatásáról, ami különben kevésbé kánikulás és uborkaszezonos időszakokban a parlamenti közvetítések, a politikai tömeggyűlések, az utcai tömegverekedések és a n épszavazások feladata. Komolytalan ország lettünk: időnként „tiszta röhej”. Vagy talán nem a televíziók képernyői azok, amelyek a valóban fontos ügyekről adnak tájékoztatást. Közülük csupán egyetlen egyre szeretném felhívni a nagyérdemű
