Reggeli Sajtófigyelő, 2007. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-07-04
15 Németh Zsolt aggasztónak tartja az október 23i eseményekkel kapcsolatban a belpolitika "meghosszabbítását" a külügyi ágazat irányába. A parlament külpolitikai bizottságának fides zes elnöke szerint táviratban közölték a magyar külképviseletekkel, hogyan értelmezzék az őszi belpolitikai eseményeket. vissza Bekötött szemmel Magyar Hírlap 2007.07.04. Tudja, hány sziget van a dalmát tengerparton ? Van kedvelt felvidéki kirándulóhelye? Kedvenc erdélyi étele? Ha az ember visszafelé tart a történelmi Magyarország tájairól, feltöltődve az Adria meseszép kékjével, mindig megdöbbenve gondol vissza arra, milyen keveset is tud az őt körülvevő világról. Pedig egyedülálló, mondhatnánk, történelmi lehetőség nyílt előttünk, hogy a trianoni magyar kesergő fogcsikorgatása helyett most visszaszerezzünk valamit abból, amitől a történelem eddig megfosztott bennünket. Arra a gazdasági szerepre gondoltam, amelyet a magyarság a térségben betöltött. Valaha a dalmáciai kikötők éppúgy a magyar gazdaság szerves részei voltak az aktív kereskedelem révén, mint a felvidéki bányavárosok. Ugyan már! Miért is kellene nekünk igyekeznünk, hiszen ők sem tudnak már rólunk semmit . Ez valószínűleg így is van, de ez egyrészt az ő bajuk, másrészt pedig nem ők akarnak a térség pénzügyi, logisztikai és technológiai központjává válni, hanem mi. Ahhoz tehát, hogy megtaláljuk a kulcsot a szomszédos országok vállalkozóihoz vezető ajtóhoz, vagy hogy egyáltalán felismerjük az ottani üzleti lehetőségeket, információ kellene. Magyarország jövője és fejlődésének üteme attól függ, hogy miképpen tudjuk magunkat elhelyezni a szűkebb és tágabb világban. Az egyre inkább globalizálódó gazdaságban cs ak a világról beszerzett széles körű információk birtokában lehet eldönteni, hol vannak azok a rések, amelyek betöltéséért éppen mi, magyarok szállhatunk sikerrel versenybe. A fejlődéshez kevés az, ha a globalizáció szele által megérintett magyar nagyválla latok már képesek erre. A kis- és középvállalkozások ezreinek kellene fogékonynak lenniük ezekre az információkra ahhoz, hogy rugalmasan tudjanak reagálni a változásokra, és ne menjenek csődbe tömegével. Ez csak úgy lehetséges, ha a világban zajló folyamat okat a magyar valóság szemszögéből magyarul értékelő szakértő a nagy tömegekhez is folyamatosan el tudja juttatni – méghozzá közérthetően. Erre nem jók külföldre szakadt hazánkfiai, mert nem a magyar valóságból táplálkoznak. Erre nem jók a külföldi hírügyn ökségek és televíziók, mert beszámolnak ugyan arról, hogy mi történt a legeldugottabb zugban is, de nem tudják az eseményeket magyar szemszögből értékelni. Na, erre nincs semmi esélyünk. Az utóbbi tizenöt évben módszeresen szétverték azt a magyar külpoli tikai újságírást, amely képes lehetne megértetni, mit jelentenek nekünk a világgazdasági folyamatok. Eltűnt a külföldi tudósítói hálózatok szellemi műhelye, amely megszabadulva a kommunizmus gyermekbetegségeitől, megújulva hozhatna ma versenyelőnyt jelentő információkat az események helyszínéről. Hogyan sikerült bekötni a saját szemünket akkor, amikor a legvilágosabban kellene meglátnunk a saját érdekeinket a világban zajló folyamatokban? Nem egyedül voltunk ilyen ügyesek, segítettek nekünk. A magyar médiát átvevő külföldi tulajdonosok fokozatosan faragták le a külföldi tudósítóhálózatot, amely a magyar közvélemény szemeként és füleként hozta el addig a külvilág történéseit. A logika ugyanaz volt, mint más ágazatokban. A nyugati csokigyár magyarországi leány vállalata nem szállíthat közvetlenül sem a lengyel, sem az orosz piacra, még ha tudna, akkor sem. Ez csak a nyugati központból lehetséges. A nyugati tulajdonosnak nincs szüksége egy költséges varsói vagy moszkvai tudósítóra, mert neki semmi új információt nem ad, miközben otthon még ki is tüntethetik ezért. Minél kevesebbet tudnak a magyarok a térség környező piacairól, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy versenytársakként ott megjelenjenek. A nyugati tulajdonost értem, de milyen nyugati bolha csípte meg a magyar királyi televíziót, és lassan még királyibbá váló rádiós kisöccsét? Ugye nem tetszik komolyan gondolni, hogy a 21. században a legfontosabb közszolgálati funkció a jobb- és baloldal 19. századot idéző, Politikai acsarkodásaink című balkáni sz appanoperájából a legújabb epizód részletes taglalása? Nem érdekli a külvilág a közönséget? Hát persze, nincs nézettségük ezeknek a műsoroknak, ha a nyugatról lopott médiagagyik hazaira butított showváltozatával leszoktatták a nagyérdeműt arról, hogy vala ki el is tudja értelmesen magyarázni: szennyet vagy aranyat sodornake éppen felénk a világ óceánjai. vissza Szalontay Mihály, munkatárs
