Reggeli Sajtófigyelő, 2007. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-03-20
25 Fokozottabban az önszerveződés és az önvédelem harcmodorára kellene áttérnie, támaszkodva azokra a közéleti, intézményi és kulturális eredményekre, amelyeket kiküzdött magának, illetve amelyekhez a magyarországi támogatáspolitika jóvoltából jutott. Ennek az új kisebbségi, önvédelmi stratégiának a kialakítását azonban erősen veszélyezteti az, hogy a magyarországi (egyre veszedelmesebb és ellenszenvesebb) politikai belháború mára átterjedt a határon túlra, ott is megromlottak a belső párbeszéd és az együttműködés feltételei, és a kisebbségi magyar politikai (részben kulturális) közélet valójában kiszolgáltatta magát a mindinkább féktelenné és ésszerűtlenné váló budapesti pártküzdelmeknek. A kisebbségi magyar közösségek közéletének belső konszolidációjánál, tehát a különböző (és egymással szemben álló) politikai és közéleti táborok kiegyezésénél, összefogásánál és közös cselekvésénél ezért m ost nincs fontosabb és sürgetőbb feladat. Nem lehet sürgetőbb feladat mindenekelőtt az erdélyi, a kárpátaljai és a délvidéki magyarság (a Felvidéken kevesebb belső konfliktus tapasztalható) közéleti és szellemi vezetői számára, mint kidolgozni, előkészíten i és megvalósítani ennek a kompromisszumokra épülő, a személyes érdeken és sérelmeken felülemelkedő összefogásnak a feltételeit. A magam részéről három olyan intézményrendszerrőlerőközpontról beszélnék, amelyre ez a mind sürgetőbb feladat hárul: a politik ai mozgalmakra, a kulturális (elsősorban az irodalmi) intézményekre és a magyar egyházakra gondolok. Nevezzük őket a kisebbségi magyarság „bástyáinak”: három olyan „bástyának”, amelyeknek a kisebbségi magyar önvédelmet, közösségépítést és megmaradást kell védelmezniök. Az első „bástya” maga a politikai közélet: a kisebbségi magyar pártok, tisztségviselők, vitafórumok rendszere. Mindez több tízezer embert jelent a kisebbségi magyar közösségek világában: pártvezetőket, kormányhivatalnokokat, parlamenti képvi selőket, polgármestereket, helyi politikusokat, politikai újságírókat és így tovább. Egyszerűen lehetetlennek látom azt, hogy a mostanában tapasztalt csoportküzdelmek, például Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban vagy éppen a horvátországi magyarok között , tovább folytatódjanak. Ezek a természetesen stratégiai, de talán gyakrabban taktikai nézeteltérésekből és személyes torzsalkodásokból következő állóháborúk a magyar közösségek komoly sérelmei nélkül nem folytathatók tovább. Mindenképpen elérkezni látszik az építő szándékú tárgyalások, a közhasznú kiegyezések és a közös cselekvés ideje. Ha a kisebbségi magyar politikai élet különféle irányzatai egymás ellen viselt háborúkban őrlik fel erejüket, akkor nem lesznek megvédhetők az utóbbi évtized vívmányai, és veszélybe kerülnek a kisebbségi közösségek érdekérvényesítési lehetőségei. A második „bástya” maga a kulturális intézményrendszer, az irodalmi és tudományos műhelyek, a kulturális életnek teret adó összejövetelek, tanácskozások, viták. Ezeknek hagyományos an nagy szerepük volt a kisebbségi sorsban élő magyarok nemzeti nyelvének és identitásának megtartásában, különösen olyan korszakokban, így közvetlenül a trianoni rendezés után vagy a kommunista diktatúrák évtizedeiben, midőn a politikaiközéleti cselekvés előtt minden lehetőség zárva volt. A kultúra, különösen az irodalom intézményrendszere és működése mindig az adott nemzeti közösség belső konszolidációjának és összefogásának a műhelye volt, gondoljunk csak a két világháború közötti idők erdélyi irodalmár a: a marosvécsi Helikonra és az Erdélyi Helikon című folyóiratra, amely eredményesen szervezte közös cselekvésbe a máskülönben egymástól igencsak eltérő politikai eszméket képviselő erdélyi magyar írótársadalmat: a baloldali radikálisoktól (például Szántó Györgytől) a liberális demokratákon (például Kuncz Aladáron) át a népi radikálisokig (például Kis Károlyig) és a konzervatív reformerekig (például Bánffy Miklósig). A kisebbségi magyar irodalmi életnek ma is igen nagy feladatai lehetnek a kívánatos komprom isszumok és összefogás kialakításában. Végül a harmadik „bástyát” a magyar egyházak jelentik. Talán nem kell különösebben érvelni amellett, hogy az egyházaknak és ezek vezetőinek milyen nagy felelősségük, milyen nagy lehetőségük van a közmegegyezés és a k özös cselekvés létrehozásában. Ezeknek az egyházaknak hagyományosan nem csak a vallásos élet irányításában van szerepük, hanem a közösségi érdekek képviseletében és a kisebbségi közélet közvetlen irányításában is. Talán elegendő, ha két kiváló egyházi szem élyiségre hivatkozom: a katolikus Márton Áron és a református Makkai Sándor püspökökre. Az ő példájuk ma is ösztönzést jelenthet, minthogy az egyházak kezében ma is olyan tekintély, intézményrendszer és mozgósító erő összpontosul, amely jótékonyan befolyás olhatja a kisebbségi közélet alakulását, elősegítheti az oly szükséges belső kiegyezéseket és összefogásokat. Mindenképpen olyan dialógusokra, fórumokra (és persze szellemi vezetőkre) van szükség, amelyek és akik ennek a kiegyezésnek és összefogásnak a lé trehozásán munkálkodnak – mindenekelőtt a kisebbségi magyar nemzeti közösség önvédelmének megszervezése és jövőjének megalapozása érdekében. Meggyőződésem szerint az