Reggeli Sajtófigyelő, 2007. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-03-20
24 dokumentációt mellékelni, hogy megállapítsuk: mind az erdélyi, mind a felvidéki mag yarság érdekérvényesítési lehetőségei beszűkülőben vannak a múlt esztendőben végbement változások után. Lássuk először a felvidéki magyarság helyzetét. A szlovákiai magyar pártot, miként ez közismert, a legutolsó választásokat követően kiszorították a kor mánykoalícióból, helyét egy programszerűen radikális jobboldali és kisebbségellenes tömörülés foglalta el. Ennek törekvései nyomán máris szűkebb körbe szorították vissza a magyarság közéletét és önszerveződési lehetőségeit. Például csökkentették a magyar k ulturális intézmények költségvetési támogatását. Ezen a kedvezőtlen tendencián az sem változtatott sokat, hogy Szlovákia már az Európai Unió tagjaként és az uniós központok rosszallása ellenére hajtotta végre kisebbségpolitikai fordulatát. Az uniós intézmé nyek ugyan feddésben részesítették a pozsonyi kormányt, ez azonban fölényes és öntudatos retorikával utasította vissza a Brüsszelből érkező figyelmeztetéseket. A szlovákiai magyar politikai életben máris meglehetős zavarodottság tapasztalható, és a kisebbs égi kultúra sorsáért felelős intézmények: iskolák, kulturális központok, folyóiratszerkesztőségek arra készülnek, hogy a korábban megszokotthoz képest jóval kisebb költségvetési támogatás birtokában kell végezni feladataikat. Az erdélyi magyarság helyzet e sem ad túlságosan sok okot a felhőtlen bizakodásra. Románia európai uniós csatlakozása mintha nem a román pártpolitika európai igazodási törekvéseit erősítette volna fel. Különben is ezek a törekvések tulajdonképpen az igazodási kényszerűség következm ényei voltak, és most, hogy a csatlakozás bekövetkezett, a hagyományos nagyromán nacionalizmusnak kevésbé kell visszafognia magát. Az RMDSZ korábbi elszántsága is gyengült, érezvén a körülmények változását: a kisebbségi törvény (és a kulturális autonómia) megalkotásának eddig meglehetősen következetesen képviselt szándéka visszafogottá vált, és a korábbi stratégia megvalósítása a távolabbi jövő feladata lett. A következő romániai választások után könnyen lehet, hogy a nem igazán eurokonform, nacionalista ir ányzatok törnek előre, és szinte bizonyosra vehető, hogy az RMDSZ mint koalíciós partner szükségtelenné válik. Legalábbis számolni kell ezzel, és ebben a kedvezőtlen esetben nem csak az erdélyi magyarság stratégiai törekvései (így a kulturális autonómia és az önálló állami magyar egyetem létrehozása) kerülnek veszélybe, hanem az eddigi eredmények is. Mi van a másik oldalon, azaz a magyarországi nemzetpolitika oldalán? Közismert dolog, hogy a határokon túl élő magyar közösségek (nagyjából két és fél millió ember: a nemzet egyötöde) számára a mögöttünk lévő évtizedben a magyarországi támogatáspolitika jelentette az előrelépés egyik legfontosabb eszközét. A magyar költségvetés igen nagy összegeket áldozott erre a célra (évente nagyjából tíztizenkét milliárd f orintot), ebből a pénzből iskolák, diákotthonok, kulturális intézmények épültek, ez a támogatás finanszírozta, legalábbis részben (Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján) a magyar felsőoktatási intézmények működését, tette lehetővé a különféle társadalmi, ku lturális, oktatási és egyházi találkozók és tanácskozások megrendezését, tartott életben igen sok nagymúltú magyar kulturális intézményt és szervezetet (például az Erdélyi Múzeum Egyesületet), és tette lehetővé a kisebbségi magyar könyvkiadás és folyóiratk ultúra fenntartását – azaz szőtte meg azt a kulturális hálót, amely igen hasznosnak bizonyult a kisebbségi magyar közélet és kulturális élet fenntartásában. A támogatáspolitika most átalakul, és én a legkevésbé sem akarom vitatni azt, hogy ez az átalakulá s szükséges és indokolt. Mindazonáltal az eddig kiszivárgott (megszellőztetett) elképzelések bizonyos mértékig nyugtalanítóak: az új szisztéma ugyanis elsősorban a nagyobb, főként határmenti beruházásokat, például autópályák, autóutak építését kívánja elős egíteni (hallottam egy FiumeConstanzaautópálya építésének támogatásáról), és elzárkózna az úgynevezett „kisösszegű” (ötven és ötszázezer forint közötti) támogatások elől. (Ámbár erről az elképzelésről bizonyára lesznek még viták, és talán a kisebbségi ma gyar politikai szervezetek vezetői is felemelik a szavukat.) Ez az elképzelés mindenesetre azzal a veszéllyel járhat, hogy a kisebbségi magyar közösségek kulturális életét, következésképp nemzeti önazonosságát fenntartó „háló” szakadozottá válik, és előbbutóbb szétfoszlik. Ennek pedig akár egymásfél éven belül is érezni lehet majd a drámai következményeit. Mindaz, amit az imént – a kisebbségi magyarság politikai helyzetének, illetve a magyarországi támogatáspolitika stratégiájának átalakulása ügyében – ki fejteni próbáltam, azt is jelenti, hogy a határokon túl élő magyarságnak is új közösségi stratégiát kellene kialakítania.
