Reggeli Sajtófigyelő, 2007. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-01-16
16 bebeszélhetjük, hogy immár semmi közünk a régi otthonhoz, a múltunkhoz, de ezzel csak azt érjük el, h ogy újabb görcsök gúzsába kötjük magunkat. Az identitás kérdését bizonyára rengeteg szemszögből lehet megközelíteni, hiszen mindenkinek megvan ezzel kapcsolatban a maga igazsága. Még akkor is, ha ez nem teljesen biztos lábakon álló, hangulatfüggő vélemén y. Az enyém is ilyen, de úgy érzem, a következőkben leírt többnyire negatív jelenségek egy részét érdemes tényként kezelni, mert akkor talán könnyebb lesz megváltozni. Abból indulok ki, hogy a kisebbségi lét nem teljes értékű. Ez az állítás szerintem hel ytálló, de azt is észre kell venni, hogy az elmúlt tizenhét évben felhalmozódott elégedetlenségek és frusztrációk fő forrása a kisebbségi lét adottságaitól függetlenül a felemásra sikeredett nyilvánosságunk. Sok fórum (rendezvények, kiadványok, szervezetek , rádiók) jött létre a rendszerváltás után, de az erdélyi magyarság vajmi keveset változott mentalitásban annak érdekében, hogy a demokrácia teremtette nyilvánosság eszközeivel élni tudjon. Még mindig sok a kibeszéletlen téma, ezek a politikai értelemben s zükségesnek vélt egységkényszer miatt halmozódtak fel. Az egyik „kívülálló" ismerősöm roppant találóan állapította meg, hogy itt Erdélyben még egyfajta Kádárkorszak uralkodik. Ezt poszt- vagy szoftkommunizmusként lehet értelmezni, de nem az ideológia, han em a reflexek, a gondolkodásmód, a szóhasználat és buta tekintélytisztelet vonatkozásában. Persze ebben az esetben is meg lehet találni az optimista forgatókönyvet. Ugyanis könnyen elképzelhető, hogy a poszt/szoftkommunizmus nélkül az erdélyi magyarság politikai egysége megszűnne, ami egyben a közösségi lét végét is jelentené. Ez utóbbit azért mondom feltételes módban, mert még nem tudjuk igazán, milyen a közösségi boldogulás parlamenti képviselet nélkül, de többségünk életösztöne azt sugallja, hogy ez a mostani helyzetnél csak rosszabb lehet. Csak az RMDSZnek akkor miért kell négyévenként leizzadnia magát az izgalomtól, hogy megszerezze az ötszázalékos parlamenti küszöb átlépéséhez szükséges szavazatszámot? A válasz a bonyolult életben keresendő, amely közben lassan, de biztosan az erdélyi magyarok identitását is módosítja. Például az a diák, aki külföldön valamilyen fokú tudatossággal is belekóstolt az ottani életbe, hihetetlenül csalódottan tér haza. Mert ha az Egyesült Államokban vagy Németországban k inyílt a szeme, rádöbbenhetett arra, hogy általában milyen provinciális, sekélyes, zárkózott, a professzionalizálódás szempontjából elmaradott, szellemileg és gazdaságilag egyaránt szegény az erdélyi magyarság. Könnyen bele lehet törődni a fenti helyzet optimista forgatókönyvébe, de meggyőződésem, hogy a mostani nagyon fiatal és az utánuk következő generációknak a politikai egység imperatívusza elégtelen magyarázat ahhoz, hogy a kisebbségi lét kényszereit elfogadják. E logika szerint csak a közösségi lét élettartamának valamelyes meghosszabbodására nyerhet időt az erdélyi magyarság. Ilyen körülmények között pedig megérie majd a szülőknek, hogy erdélyi magyar sorsot kívánjanak gyermeküknek? Ez a kulcskérdés, hiszen a múlt megtagadása elsősorban a már eleve nem magyarnak nevelt gyerek számára a legkönnyebb. A szülő elidegeníthetetlen joga eldönteni, hogy milyen jövőt szán gyermekének. A környezet csak ösztönözheti a felnőttet arra, hogy melyik irányba forduljon, de nem ítélheti el még akkor sem, ha csemeté jét kimenekíti közösségünkből. A helyzet azért nem reménytelen, mert csak tőlünk függ, milyen közösségi környezetet teremtünk magunknak. Sem a történelem, sem a román állam nem akadályozhatja meg, hogy több bátorsággal és odaadással, új és a korábbinál n agyobb horderejű tervekbe kezdjünk, ezzel is hozzájárulva az egészségesebb nyilvánosság megteremtéséhez, a megélhetési lehetőségeink bővítéséhez. A merész tervek ugyanis maguk után vonják a lassú szemléletváltást, az elavult értékszempontok felülbírálatát és a szakmai előrehaladást. Saját szubjektív tapasztalatom szerint azért nem vagyunk elég kezdeményezőek, mert hiányzik belőlünk az egészséges önbizalom és kitartás. Márpedig jó lenne, ha a gyereket nemző, és az Európai Unióhoz való csatlakozás után egyre élesebb dilemma elé állított szülő segítségére siethetnénk minél hamarabb konkrét tervekkel, lehetőségekkel, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül hozhassa meg a gyereke és egyben közösségünk sorsára is vonatkozó döntést. vissza Bo rbély Tamás
