Reggeli Sajtófigyelő, 2006. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-11-23
17 A világ azon részén, amelyiken valamivel később látják a felkelő napot, a reklám, más megközelítésben az emberek idő beni informálásának fontossága ma már nem képezi vita tárgyát. Ebből egyebek mellett jól profitálnak a sajtóorgánumok, melyek főként és elsősorban a hirdetésekből tartják fenn magukat. Az előfizetési díj a költségvetésben már majdnem elenyésző tétel. Nem v életlen, hogy számos ingyenes újságot terjesztenek, például a sok országban, így Magyarországon is Metró néven futó lapot. Tegyük gyorsan hozzá: van mit reklámozni. Egyes országokban – az olvasó védelmében – a sajtóról szóló jogszabályok külön rendelkeznek arról, hogy egyegy újság mekkora felületét foglalhatják el a reklámok. Kárpátalján egyelőre felemás a helyzet. Ma még nemigen van olyan lap, amelyik azzal dicsekedhetne, hogy az előfizetésből és lapeladásból származó bevétele amolyan ajándékpénz csupán. Nagyon kevés újság mondhatja el magáról azt is, hogy a reklámból komolyab b jövedelemre tesz szert. A sok – egyébként akár külön tanulmányt érdemlő – ok közül hadd emeljek most ki kettőt. Az egyik, hogy Kárpátalján a szükséget és igényeket messze túlnövő számú lap jelenik meg, s így a reklámbevétel is százfelé osztódik. A másik, hogy a cégek jelentős része nem fordít figyelmet a termékük és szolgáltatásuk népszerűsítésére. Egyesek azt hiszik, nincs rá szükség, mások pedig szinte rejtegetik az árut és a szolgáltatást, mintha szégyellnék, vagy titkosítani akarnák. Reklám terén a magyar nyelvű lapok többszörösen hátrányos helyzetben vannak. A régi szép idők, amikor három lap – a Zakarpatszka Pravda, a Kárpáti Igaz Szó és a Mology Zakarpattya – uralta a megye sajtópiacát, rég elmúltak. A cégek többségének a központja Kijevben, de le galábbis Lembergben van. Ezek pedig nemhogy arról nem tudnak, hogy magyar lapok vannak, de arról sem, hogy amennyiben hirdetésileg ignorálják ezeket a sajtótermékeket, akkor bizony egy közel kétszázezres piacot mellőznek. Elintézhetnénk persze a kérdést egy sajnálkozó kézlegyintéssel is: a reklámadóé a pénz és törje ő azon a fejét, hogy miként és hol akar piacot bővíteni. Bennem azonban mocorog a kisördög: eszembe jut ugyanis, hogy az önhibáján kívül ukránul nem tudó, ám az ukrán államnak adózó magyar nem zetiségű személyek ezrei kénytelenek magukra ölteni a másodrendű állampolgár megalázó szerepkörét. A pénze ugyanis lehet, hogy megvolna az adott árura, szolgáltatásra, az igénye is, ám hiteles információ híján nem képes hozzájutni. És mindez már semmiképpe n sem bocsátható meg a "közszolgálati" vállalatok és intézmények vonatkozásában, amelyek a legtöbb esetben egyszerűen elfeledkeznek arról a tényről, hogy az ukrán mellett vannak más anyanyelvűek is. Pedig – gondolok itt a gázszolgáltatókra, a villamos háló zatok üzemeltetőire, a hírközlési cégekre, a különböző állami intézményekre, mint a házkezelőség, vagy éppen az önkormányzatokra, állami közigazgatásokra, polgármesteri hivatalra stb. – nekik ugyancsak érdekükben állna – és kutya kötelességük lenne! – , hog y a "fogyasztók", vagyis az adott közösség tagjai hiteles és számukra is érthető információkhoz jussanak. Ettől azonban még nagyon messze járunk. Így aztán azt sem tudom, érdemese szólnom egy titkos ábrándról. Nevezetesen arról, hogy Ukrajnában – ha egy magára valamit adó ország – talán még az sem lesz elképzelhetetlen, hogy azokban a régiókban, ahol egy tömbben élnek kisebbségek, állami pénzen külön fordítói irodát működtessenek, melyek feladata épp hogy a közszolgálati hírek átültetése az adott kisebb- ség(ek) nyelvére. Gyanítom, az államnak és állampolgárának egyaránt nagyobb haszna lenne mindebből, mint a számos velünk "foglalkozó" hivatalok fenntartásából, a csak a kipipázás végett megszervezett nemzetiségi álkonferenciákból, kisebbségi műfesztiválok ból. Ezt a fordítói feladatot ma még kényszerűségből a nemzetiségi sajtó vállalja magára. Esetenként, ha összehasonlítjuk a különböző lapokban megjelenő szövegeket, bizony jókat derülünk egyegy melléfordításon. Igazság szerint azonban saját hátrányos he lyzetünkön derülünk. Jelzem, a fentebbi ötlettel nem találtam fel a spanyolviaszt. A világ nyugati fertályán már rég rájöttek arra: gazdaságilag, a törvények betartása terén és általában erkölcsileg is nyernek azzal, ha pénzt áldoznak arra, hogy a fontos h írek, közlemények, rendeletek az adott ország területén az államnyelvet csak felületesen ismerő állampolgárokhoz is eljussanak. Talán egyszer mi is megérjük mindezt. Csak nehogy, akárcsak a 30as évek Amerikájában a reklámmal nem törődő cégek, késve jöjjen ek rá az illetékesek, mit is mulasztanak el évek, évtizedek alatt. vissza Kőszeghy Elemér
