Reggeli Sajtófigyelő, 2006. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-10-04
19 Úgy hiszem, e lap hasábjain egyik „úriembert” sem kell bemutatnunk bővebb en, a tetteik és megnyilatkozásaik bőséges jellemrajzot kínálnak. E megnyilatkozásokról pedig rendszeresen tájékoztattuk eddig is a kedves olvasót (lásd pl. a legutóbbi lapszámot). Sokkal inkább az eseményekre kell most helyeznünk a hangsúlyt, valamint az ezekre adott és adandó válaszokra. Talán nem túl nagy szó, ha azt mondjuk: történelmi pillanatokat él most a felvidéki magyarság, hiszen nem mindegy, hogy milyen választ ad a támadásokra. Kezébe veszie végre saját sorsának irányítását, vagy továbbra is az európai segítség, az európai értékek mindenhatóságában bízva odatartja a másik orcáját is. Miközben letépik mindkét karját… Vitathatatlan, hogy a magyarellenesség burkolatlan, féktelen tombolása az új szlovák kormány megalakulásához köthető, ám az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a magyargyűlöletet nem most találták ki az illetékesek. A meciari időszak az első virágkorát jelentette a magyarellenes szlovák nacionalizmusnak, most a második köszöntött be. Nem állítható, hogy az eltelt nyolc év alatt nem történtek magyarellenes incidensek – ezek azonban soha nem fajultak tettlegességig. Most azonban másképpen beszélnek egymással az emberek Felvidéken… Például az egyik derék szlovák honfi szomszédja ajtajára azt a kedves feliratot pingálta, hogy „Magyarok a Duna mögé!”. Aztán Komáromban megvertek egy magyar férfit csak azért, mert magyarul kért tüzet. A magyar szó csakhamar az indulatok lángra lobbantója lett, a gyűlölet egészen odáig fajult, hogy Nyitrán egy huszonéves magyar lányt vertek meg, mert anyanyelvén merészelt beszélni. Aztán Diószegen egy újabb magyarverés következett. A válasz pedig? Gyenge külügyminiszteri diskurzus, egy érdektelenségbe ful ladt nyitrai demonstráció, elítélő nyilatkozatok stb. Vagyis: semmi konkrét. A helyzeten még az a szlovák közös nyilatkozat sem javít, amely ugyan elítéli a szélsőséges nacionalista megnyilvánulásokat, ám van egy aprócska szépséghibája: neve ellenére távol ról sem közös. Mert – lássanak csodát – Janko Slota pártja ugyan aláírta, ám Mikulás Dzurinda, a nagy demokrata exkormányfő ezt már nem tette meg. Hírlik, hogy a bukott miniszterelnök a nemzetibb húrok pengetésével megpróbál támogatókat gyűjteni levitézlet t pártjának. Azzal nem számol, hogy a „hejszlovák” oldalról érkezők talán sokkal nagyobb arányban riasztják el pártjának eddigi törzsszurkolóit. De ez legyen az ő gondja, alighanem kevesen pityerednének el, ha a jó öreg Mikulás is a megérdemelt helyére ker ülne: a nagy politikai süllyesztőbe, avagy kissé patetikusabban: a történelem szemétdombjára. Itt lenne a helye Dzurinda örök partnerének, csatlósának, talpnyalójának, az MKPnak is. Ez a magyarellenes atrocitásokra adott válaszai alapján megalapozott ít életnek tűnik. S ha már a süllyesztőbe kerülne, vihetné magával az egész megalkuvó, elpuhult, a liberális méregtől megfertőzött felvidéki magyar hangadó „értelmiséget” is. A felelősségük ugyanis óriási, hiszen rajtuk múlik, hogy például Európa miképpen íté li meg a felvidéki magyarság helyzetét. Csáky Pál és társai folyamatos hazudozásai az EUban (a magyarkérdés példás rendezéséről) azt a hamis látszatot keltették éveken át, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, a két nemzet békésen él egymás mellett, m int két testvér. És tessék… Az autonómiakérdés napirendre tűzésének elmaradását azzal magyarázták, hogy a szlovák kormány tagjaiként hatékonyabban képviselhetik a magyarság ügyét. És tessék… Évekkel ezelőtt az MKP azzal fenyegetőzött, hogy kilép a Dzurinda által vezetett koalícióból, ha az ország megyékre való felosztásánál nem veszik figyelembe a magyar érdekeket. És tessék… Az MKP természetesen a koalíció tagja maradt, ki se lehetett volna őket onnan robbantani. Az évek pedig teltek, a lehetőségek egyre s zűkültek. Aztán jött az a hamis idilli kép, hogy majd az Európai Unióhoz való csatlakozás megoldja minden gondunkatbajunkat, a nemzetiségi kérdést legalábbis mindenképpen (határok légiesedése és egyéb eszement frázisok). Valójában ezzel elveszett az egy ik legkomolyabb tényező, amivel nyomást lehet gyakorolni egy országra. A csatlakozás előtt ugyanis még lehetett volna ütni az asztalt, hogy csakis magyar autonómiával vagyunk hajlandók belépni a nagy közös akolba. 2004. május elsejétől azonban már semmi se m garantálja a megmaradásunkat. Csakis saját magunk. Intő jel kell legyen ez az erdélyi magyarok számára is, hogy még a csatlakozás előtt rendezzék soraikat, mert utána nehéz lesz bármit is tenni a magyargyűlölettől beszűkült agyak ellen. A Magyar Koalíci ó Pártja a Kárpátmedence egyik legkártékonyabb politikai tömörülése, hiszen hamis szavakkal elaltatva és megvezetve választóit, nagyban hozzájárult a helyzet ilyen mértékű romlásához és elfajulásához. Még most, hogy verik és leköpdösik a magyarokat a Felv idéken, sem áll egyértelműen az egyetlen lehetséges tisztességes és hatékony megoldás, a területi autonómia mellé. Pedig ha valamikor, akkor aztán most lenne igazán megalapozott az önrendelkezés követelése, hangoztatása országvilág előtt. Ha ugyanis a szl ovákok ütnek és gyűlölnek bennünket, a magyarországi vezetés pedig megtagadja tőlünk az állampolgárságot, akkor ideje kijelenteni: nem kérünk egyikből sem, hanem csak azt, hogy a sorsunk felett mi magunk rendelkezhessünk.
