Reggeli Sajtófigyelő, 2006. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-10-04
12 egyetlen árva szót se m találunk a határon túli magyar közösségeknek erről a korábban Budapesten is legitimnek tekintett, mindenekelőtt elvi, hellyelközzel azonban gyakorlati, napi politikai követeléséről. Természetesen mindig voltak határon túli magyar vezetők, akik - cserébe a kormányzati szerepvállalásért, személyes gazdasági előnyökért vagy más egyéb juttatásért - legszívesebben lemondtak volna e törekvésről, mint ahogyan valójában le is mondtak, a politikai szólamok szintjén azonban ezt a tényt nem tartották és nem tartják opportunusnak kimondani. Sőt az is előfordult, hogy éppen Budapest intette őket az autonómia verbális hangoztatására, részben éppen azért, hogy hatékonyabban szembe tudjanak szállni a tényleges autonómia követelőkkel. Ez történt például a VMSZ küldöttségé nek 1995. júliusi fővárosi útja alkalmával is, amikor Tabajdi államtitkárnak kellett erélyesen figyelmeztetnie tárgyalópartnereit, hogy az autonómiakoncepció megfogalmazásának kihívása elől nem lehet kitérni, mivel anélkül nem lehet tudni, mi Kaszáék elkép zelése. (Sokunk számára ez azóta is rejtély.) Törzsök Erika egyébként helyesen látja, hogy „a trianoni sokk”ra adandó hatékony fogalmi válasz nem alapulhat európaiság és magyarság szembeállításán. A szembeállítást azonban leegyszerűsíti az ún. sérelmi ide ológiára, hogy kinevezhesse bűnbaknak a magyar „új konzervativizmus”t, mely, úgymond, reneszánszát éli. Ahhoz azonban, hogy pontos képünk legyen a dichotómikus gondolkodás mibenlétéről a Magyar Glóbuson, talán nem ártott volna egy pillantást vetni a másik pólusra is, amely a sérelmi ideológia helyett immár hagyományosan semmi mást nem tud kínálni, mint a nemzeti kérdéssel szembeni süketség ideológiáját (az attributum ebben a gondolati összefüggésben nem tőlem, hanem Eörsi Istvántól származik), és a szőnyeg alá söprés kádárista hagyományokból táplálkozó lankasztó gyakorlatát. Ebből azonban európaiság sohasem lesz, legföljebb szép lassan egy kis mindenre kapható komprádorburzsoá lelkület. A dichotómián csak akkor lehetne túllépni, ha a magyar politikai elit a „sokk” orvoslására valami újat tudna nyújtani, az eddigi stratégiák ugyanis látványosan csődöt mondtak. Ehhez mindenekelőtt azt kellene végre tudatosítani, hogy Trianonnak nem csak és nem elsősorban a határon túliak a vesztesei, hanem legalább olyan mérté kben az anyaország is, egyszóval az egész nemzet. Magyarország határon túli kisebbségei nélkül nem nyerheti meg a XXI. századi modernizáció nagy csatáját. Igaz ugyan, amit Törzsök Erika mond, tudniillik, hogy „nyolc és fél évtized után a magyarság jelentős része először kerül újra egyazon politikaigazdasági egység, jelesül az Európai Unió keretein belülre”, ez azonban önmagában még nem helyzeti előny. (Szlovákmagyar viszonylatban naponta tapasztaljuk, hogy még a politikai szférában sem, a többi területen pedig alighanem még ettől is rosszabb a helyzet.) Szakítanunk kell azzal a közkeletű nemzeti önáltatással, hogy a határok lebontása ab ovo, egyedül és kizárólag csak jó lehet. A határok légiesülése nem önérték, hanem lehetőség, amely az életerős közösségek nek és kultúrák- nak kedvez, a gyengéket és életképteleneket viszont még gyengébbekké teszi vagy zárványlétre fogja kárhoztatni. Nem mindegy tehát, hogy a kárpátmedencei magyarság milyen kulturális, politikai, gazdasági és lelki kondíciókkal néz szembe az új kihívásokkal. A helyzet ma siralmas minden téren. Amíg nemzetek sokasága élt a kett ős illetve többes állampolgárság megadásából következő helyzeti energiák felszabadításával, Magyarországon éppen a modernizációs törekvések iránt állítólag oly el- kötelezett liberális és szocialista elit folytatott hazug és végtelenül demagóg kampányt ell ene. Tegyük hozzá, olyat, ami még az elemi gazdasági logikának is ellentmondott! Törzsök viszont elégedetten nyugtázza, hogy „a szerencsétlen 2004. december 5i referendumon Magyarországon megbukott az etnikai nacionalizmus.” Majd hozzáteszi: „Ezt a határo n kívüli magyarság emancipációs kudarcként élte meg.” No hát ezt a leegyszer űsítő gondolkodást neveztem én föntebb a nemzeti kérdéssel szembeni ideológiai süketségnek, amely mindenben, aminek a jelzője magyar, azonnal nacionalizmust szimatol. Becsületére váljon, Törzsök Erika ilyen messzire azért sohasem ment el, ám ha állítását i gaznak vesszük, akkor a kisebbségi sorban élő magyaroknak legalább kilencvenöt százaléka „etnikai nacionalista.” (De hiszen a Nagy Románia Pártjának vagy Slotának és Seseljnek a hívei ugyanezt mondják!) Vagy ami még roszabb: tíz közül kilenc határon túli v agy hülye, vagy gyermekded álmodozó, aki politikai gyámságra szorul, hiszen nem képes felismerni „valós” érdekeit. (Ez volna a szabadelvű gondolkodás?) De mik volnának a „valós” érdekek? Ahogy az egyik idézetből - sajnos szerzőjének nevét homály fedi - kih ámozom, a kisebbségeknek mielőbb integrálódniuk kéne a többségi nemzetállamba. („A pályázati rendszerek olyan identitásszerkezetet termelnek újra, amelyek lehetetlenné teszik a romániai magyarság hatékony integrálódását a román államba...” - állítja az a nonim szerző.) Nem értem... Hát a két világháborút követő békeszerződések a magyar kisebbségeket még nem integrálták eléggé? Mi kellene még? A teljes és végérvényes asszimiláció? Azért ezt Törzsök sem egészen így gondolja, viszont javasolnia kéne valamit a dugába dőlt magyar nemzeti integráció (kettős állampolgárság) és a számára (és úgy tűnik, a magyar kormányzat számára is) vállalhatatlan korlátozott kisebbségi önrendelkezés (autonómia) helyett. Így jut el a határokon átnyúló regionalizmus gondolatáig, eb ben látva azt a csodaszert, amely majd biztosítja a kölcsönös gazdasági
