Reggeli Sajtófigyelő, 2006. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-10-07
14 felét: csak azt mondd el, ami neked kedvező, a többit véletlenül se. Gyakorold sokszor, esélyed van rá, hogy be fog válni. Ha meg más nincs, menekülj az igazság elől. Ez a menekülés a politika legnagyobb hazug sága. A politikai hazugságok a közvetlen hatalmi viszonyokon túl is hatnak. Kialakul egy torz társadalmiközéleti kultúra: a megosztottságé, az élethalál harcé, az önámításé és a tévhité. Kérdezhetnék, hogy miért beszélek általánosságban. Én talán szemé ly szerint, vagy mi a kormányoldalon mentesek voltunk ezektől a politikai hazugságoktól? Ártatlanok vagyunk, mint a ma született bárány? Mi soha nem estünk ezeknek a politikai hazugságoknak a csapdájába? Nem, ez nem lenne igaz. Estünk, nem is egyszer. Ezt a beismerést tartalmazza az őszödi beszéd, és erről szól a jelenlegi beszéd is: a szembenézésről és a változtatásról. Hadd szóljak pár mondatot az elmúlt négy hónapról is, nemcsak a múltról, nemcsak a választást megelőző időszakról. Arról, hogy az elmúlt négy hónapban követtünke el hibát, követette el hibát ez a kormány? Hadd kezdjem azzal, hogy politikánk leglényege, központi törekvése az, hogy megváltoztassuk az elmúlt évek menetét, hogy visszatérjünk az őszinte szóhoz, hogy egyensúlyt teremtsünk a ga zdaságban, hogy mély változások sokaságával, azt szoktuk mondani, nagy reformokkal stabilizáljuk az országot. Hogy az egyensúly, a növekedés, a reformok és a fejlesztések politikájával teremtsünk egy új országot, ennek nagyobbik részét foglaljuk bele a kon vergenciaprogramba. Ez helyes. Ezért nemcsak, hogy nem kell semmilyen önkritikát gyakorolnunk, de ki kell állni e mellett a program mellett. Egyensúly kell, reformok és fejlesztések kellenek ennek az országnak. Nem általában, hanem konkrét programok mentén . Azaz azt illetően, hogy mit csinálunk, a dolog leglényegével kapcsolatban, azt gondolom, hogy bennünk, és személy szerint bennem nincs kétely. Helyes célokat követünk, de van ok a kritikára. Van ok kritikára a miniszterelnökkel szemben. Tudtam, hogy vá ltoztatni kell. Átéltem annak a - ha hiszik, ha nem - történelmi felelősségét, hogy vagy elindulunk, és van esély megváltoztatni az országot, vagy maradunk egy régi vágányon, ami sehova nem visz. Tudtam, hogy nem lesz sok időnk. Akik vártak a kormányzás el ején, előbbutóbb elbuktak. Volt bennem egy talán - utólag mondom - oktalan hitbuzgóság, egy ehhez társuló túlzott magabiztosság: menni, menni, menni előre, elővenni annyi ügyet, amennyit csak lehet. Meggyőzni a társaimat, hogy muszáj menni, meggyőzni a dö ntéshozókat. És mindeközben sokakban az az érzés keletkezett, hogy a miniszterelnök érzéketlen, nem érzi, hogy milyen nehéz a változások sora. Hogy nincsen benne elegendő megértés és empátia. Ez okkal vethető a miniszterelnök szemére, ráadásul aki ezt akar ja tenni, talál, ha nem is egész mondatot, de felet mindenképpen, amely ezen állítás igazolására alkalmas. De van a miniszterelnökön túlmutató felelősség is, amiben, persze, szintén az övé a legnagyobb. De a felelősség ennél szélesebb, hiszen a kormányé is. Olyan sok kérdést tettünk az asztalra az elmúlt hónapokban, hogy a kérdések sokaságával, a dilemmák, a gondok sokaságával a végén már maga a kormány sem bírt. A nyitott kérdések sokasága helyenként dühítette az embereket. Nemcsak a szükséges változások okoztak bizonytalanságot, hanem azok a kérdések is, amelyek anélkül kerültek a kormány napirendjére és a kormány látókörébe, hogy pontosan tudtuk volna, hogy milyen megoldást is javaslunk. Ez sokakban a kapkodás és a rögtönzés látszatát keltette, úgy érez ték, hogy nincsen végiggondolva mindaz, amit a kormány csinál. Egyfajta túlzott reformlelkesedés és bizonyítási vágy uralkodott el a kormányon: hogy mi most aztán megmutatjuk Magyarországnak, nem várunk tovább, megyünk előre. Mi, ha kell, akkor ától zig egyszerre mindent megcsinálunk, mert ez fontos, ez történelmileg kikerülhetetlen. Ebből aztán az derült ki, hogy túl sok kérdést, túl sok dilemmát okoztunk, és ennél lényegesen kevesebbre adtunk választ. Igen, érteni kell, hogy ahogyan véges a teherbíróké pessége egy embernek, egy tantestületnek, véges a teherbíróképessége egy kormánynak és egy országnak is. Muszáj ehhez igazodni. Sem a kormány, sem a kormányfő nem diktálhat nagyobb tempót, mint amit maga is elbír, és főleg mint amit az ország elbír. Volta k, akik figyelmeztettek erre bennünket: korábbi miniszterelnökök, jobb- és baloldalról egyaránt. Akár meg is hallhattam volna a szavukat. De mint mondtam, talán épp az ügybuzgóság túlzott magabiztosságot kölcsönzött. Természetesen lehet azt mondani, hogy van más út is, mint amit a kormány javasol. Így van: lehet más út is. Más kidolgozott programot egyelőre nem látunk. Látjuk a magunkét. Látjuk azt a programot, amely 2007ben és 2008ban, bizony, nem könnyű éveket hoz. 2007ben az átlagos jövedelmek vásár lóereje csökkenni fog, nagyjából 23 százalékkal. A bérek ennél nagyobb arányban, mert nem növekednek annyival a jövedelmek és a bérek, mint amennyivel növekedni fognak az árak. És ez akkor is fájdalmas, hogyha hozzátehetjük, hogy az előző hat évben pedig összességében 40 százalékkal növekedett a vásárlóerő. És azt is elmondom, bár nem szoktuk mondani, hogy nem kis részben ez is az oka annak, hogy meg kell állnunk most egykét évre. Mert az előző években a jövedelmek
