Reggeli Sajtófigyelő, 2006. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-10-06
31 hozzánk oly közel álló, a magyar művelődésnek megannyi kitűnő elmét adó szlovákságnak a tőlünk való elidegenedésre. Trianont követően azt án mindent visszakaptunk – kamatostól. Itt sem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a korabeli szándékok többségét a tényleges hatalmat kezében tartó Prágában fogalmazták. Szlovákiai magyarként hangos szóval kell(ene) elmondanunk, világgá kiáltanunk: a 2. világháborút követően bennünket, szüleinket, nagyszüleinket sújtó kollektív büntetés éppoly rasszista ízű volt, mint a holokausztba torkollott zsidóüldözés. Nem odázható el az ártatlanul meghurcolt nemzettársaink erkölcsi és méltányos anyagi kárpótlása . Ez nem alapvetően gyakorlati politikai, hanem morális kérdés! Trianon, előzményeivel és következményeivel együtt nem csupán számunkra, magyarok számára trauma. Éppúgy rágódnak rajta a látszólag nyertes szlovák barátaink is. Megbékélésre van szükség, hog y az elkövetkező korszak ne legyen egyikünk számára sem vesszőfutás. A Trianon palotában olyan döntést hoztak 1920. június 4én, amely igazságtalan volta mellett egyben gyalázatos megcsúfolása volt a népek önrendelkezési jogáról hangoztatott fennkölt elve knek. Ezt a döntést nem a szlovákság hozta, hanem nagyhatalmi, geopolitikai érdekek határozták meg. A következményeit máig nyögjük – egykori győztesek és vesztesek egyaránt. Az akkori döntést eleink fájó szívvel tudomásul vették ugyan, de azt elfogadni nem tudták. És nem tudjuk mi sem. Az eltelt 86 esztendő alatt a többségi nemzet sem kiköpni nem tudott, sem lenyelni nem volt képes bennünket. Ott vagyunk a torkában. Mindkét érintett fél érzi: valamit tenni kell! A szlovákiai magyar nemzetrész egy kényszer közösség, egy igazságtalan nagyhatalmi diktátum következménye. Egyes részei jelentősen eltérő hagyományok örököseiként sorolódtak egymás mellé. Az Ungvidék és Bodrogköz, a Cserehát, az önmagában is sokszínű Gömör, az Ipoly és Garam mente, Csallóköz, Mátyus föld és a Nyitravidéki sziget az egymásrautaltság és 86 év közös történelme ellenére is megannyi egyéni, sajátos, egymástól eltérő színt jelentenek. Súlyos kérdésként áll előttünk annak a megválaszolása, mennyiben indokolt ennek a kényszerközösségnek tuda ti közösséggé való transzformálása. A kérdés és dilemma súlyát egyetlen mozzanattal szeretném csak példázni. A „szlovákiai magyar holokauszt”ot, amely szlovákiai magyarként legmeghatározóbb közös élményünk, s talán a leginkább lehetne együvé tartozásunk j elképe, lényegében máig nem sikerült sem az irodalomban vagy a művészet más területein, még kevésbé a köztudatban közös mítosszá lényegíteni. Az MKPnak az elmúlt két választási időszakban való kormányzati részvétele kétségtelenül erősítette a szlovákság és magyarság közti bizalmat. Vannak azonban dolgok, amelyekről nem mondhatunk le, s nem halogathatjuk azok felvetését: ezek közé tartozik az önigazgatás különböző formáinak átgondolt megfogalmazása, következetes igénylése és érvényesítése. Két mozzanatot emelnék ki a ránk váró kihívások közül. Ezek: 1. Az évszázadokon át csiszolódott, természetes igazgatási egységek teljes semmibevételével kialakított, magyar szempontból kifejezetten diszkriminatív közigazgatási rendszer átértékelése, a lokális identitást és összetartozást erősítő területi egységek kialakítása. 2. A jogok és kötelességek összhangjának megteremtése a nyelvhasználatban. Mert mit ér az, ha én ugyan használhatom anyanyelvemet, de a formailag az én szolgálatomra hivatott közalkalmazott nem kötel es ismerni azt? A trianoni traumát egyszerre szükséges kezelni a hatalomgyakorlás minden szintjén, azaz összeurópai, országos, regionális és helyi szinten, s ugyanakkor kívánatos ezek összehangolása. Ha valaki országos parlamenti szinten képviselheti a sz lovákiai magyarságot, mindennek tudatában kell, hogy legyen! Igényeink megfogalmazása mellett, a megbékélés avagy kiegyezés érdekében keresnünk kell a szlováksággal az összekötő szálakat, meg kell találnunk a közös nevezőt. A rimaszombati születésű költő, Győry Dezső sorai jutnak eszembe: „s végre egyszer úgy szeretni, hogy másnak ne fájjon soha!” Hogyan próbáljuk mi Gömörben feldolgozni, „felülírni” a trianoni traumát.
