Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-04
15 szétválasztását hoznám fel, ami intézményes szinten is megtörtént. (Lehet, hogy ez az elgondolás a dzsentri hagyománykincsnek is részét képezi, de sokkal inkább – nemzetközi szóhasználattal élve – hidegháborús örökség.) A tájékozottság hiánya A diplomáciai kart az utóbbi időben a legkülönfélébb bírálatok érik, sokszor váratlan helyekről. Nem ritka az olyan vélekedés, mely vitatja a külpolitika értelmét, és megkérdőjelezi a diplomácia létjogát. Mindez így is marad valószínűleg addig, amíg nem sikerül elmondani, mire jó a külpoliti ka, vagyis mit tesz a diplomácia – Balázs Péter szavaival – "közösségünk biztonsága, anyagi gyarapodása és identitásának őrzése" érdekében. E lehetőleg közérthető közlés során – nevezhetjük ezt akár stratégiának is — részletezendő, hogy a külpolitika milye n célokat követ, milyen elvek szerint és milyen eszközök igénybevételével. De mindenekelőtt az szükséges, hogy megértsük helyzetünket: pontos képünk legyen önmagunkról, lehetőségeinkről és korlátainkról, és alapos ismeretek birtokába jussunk környezetünkrő l, a várható külső hatásokról. E tudás hiányában céljaink irreálisnak, elveink működésképtelennek, és eszközeink nem megfelelőnek bizonyulhatnak. Az elmúlt másfél évtized néhány külpolitikai kudarcának okát e tájékozottság hiányában kereshetjük. Egy álla m külső környezetéhez való viszonyát ma lényegében kétfajta alapbeállítottság határozza meg: az elzárkózás és az együttműködés. Az arabmuzulmán világ néhány állama nem hajlandó, jó néhány afrikai állam pedig nem képes a kooperációra. ÉszakAmerika és Euró pa államai – és egyre inkább az ázsiaiak is – ezzel szemben az "integrációt", az együttműködést választották. KöztesEurópa többi államával együtt a rendszerváltás idején Magyarország is erre az útra lépett. Meglepően szívós azonban az a "magyar gondolat", mely szerint a választott úton való továbbhaladás helyett a visszafordulás válna előnyünkre. Az "integráció" és annak ma már más szinteken és területeken is megjelenő változata, a globalizáció előnyeinek kihasználásán való gondolkodás helyett eléggé tág t eret kap az elzárkózás módozatain való elmélkedés, mely egyszerre Amerikaellenes és Európaellenes, nem is beszélve a közvetlen szomszédságunkkal szembeni bírálatokról, a jogos fenntartásokon felül. (Az arabmuzulmán világ és DélAmerika néhány elzárkózni készülő állama azonban kedvező színben tűnik fel e gondolat hordozói szemében.) Az együttműködés útján már messzire jutottunk, mára Magyarország millió szállal kötődik közvetlen és tágabb külpolitikai környezetéhez. A realitásérzék elvesztésére vall, ha bárki úgy vélekedik, hogy külpolitika nem létezik, vagy mellékes tényezőként elhanyagolható. Ha jó másfél évtizeddel ezelőtt hozott döntésünknek megfelelően a nyílt társadalom és a szabad kereskedelem pályáján óhajtunk előre haladni, a diplomáciai kar ala pfeladataként az együttműködés lehetőségének fenntartását és bővítését jelölhetjük meg. A külképviseletek dolga – elvárandó minimális teljesítményként – a kapuk nyitva tartása és új kapuk nyitása azokban az államokban, ahol működnek. A diplomácia többnyire a legolcsóbb és a leghatékonyabb eszköz ennek a feladatnak a teljesítéséhez. De ez csak lehetőség, nem valóság, készenléti állapot, de még nem működés. Valójában az számít, hogy mit és mennyit hozunk be és viszünk ki ezeken a nyitott kapukon – például m unkából, tudásból, pénzből, anyagi javakból vagy éppenséggel kultúrából. A külpolitikai koncepció tulajdonképpen nem más, mint e "forgalom" terve. Programot hirdetni Hogy kilépjen a "hidegháborús" maradványokkal terhelt gondolatkörből, és belehelyezze magát a globalizáció feltételrendszerébe, a magyar külpolitikának meglehetősen nagy és bátor lépéseket kellene tennie. (Közben ugyanúgy nem hanyagolhatja el a védekezést a globalizáció kínálta lehetőségekkel visszaélő egyénekkel, csoportokkal, vállalatokka l, esetleg államokkal szemben sem.) Egyik ilyen lépés lehetne például, hogy a magyar állam meghirdet egy középtávú programot a szénhidrogén alapú energia alternatív energiával való felváltására. (A program működését Thomas L. Friedman vázolja És mégis lapo s a Föld című kitűnő könyvében.) Svédország az olaj és a gáz teljes kiküszöbölésén fáradozik, programja tizenöt évre szól. A mienk lehetne részleges, és szólhatna hosszabb időre. Ha komolyan vennénk ezt a programot, és átvinnénk az igazgatáson és a társada lmi alrendszereken, az oktatás több informatikust és mérnököt kezdene "termelni" mondjuk a Sanyo napelemgyára igényeinek kielégítésére az építési nagyvállalkozó által követelt szakmunkások helyett. A kutatásfejlesztésnek ugyanúgy fel kellene nőnie a felad athoz. A program minden bizonnyal külföldi szakembereket és befektetéseket vonzana, miközben mi is exportálhatnánk a területen szerzett tudást és az eszközöket. Az együttműködés, a "forgalom" az említett nyitott kapukon a magasan képzett szakemberek és a f ejlett technológia szintjén
