Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-22
17 – A magy arverések árnyékában keveset beszélünk arról, hogy közben egész pályás letámadás indult Pozsonyban az MKP ellen. Mit tud lépni ellenzéki helyzetben a magyar párt? – Az utóbbi években a párton belül és annak holdudvarában egyaránt érzékelhetők azok a viták, amelyek a párt etnikai volta mellett keresik azokat az ideológiákat, programokat, célokat, amelyek ezt a formációt fontossá tehetik minden szlovák kormányzat számára. Egy olyan országban, mint Szlovákia, nyíltan vállalni kell a regionalizmust mint államsz ervező eszmét. Szlovákiában a liptói, az árvai, a szepesi, a gömöri, de akár a nyitrai identitások mind történeti jellegűek, történeti régiókhoz kötődnek, és gazdasági érdekek mentén, jórészt a pozsonyi centralista tendenciákkal szemben fogalmazódnak meg. Tehát egyszerre történeti és modern identitásformák. S ez tulajdonképpen fölveti a kérdést, lehete ezzel a regionalizmussal a szlovák szavazók közt is keresni valamit. Továbbá a pártnak valamilyen formában tagoltabbá kell válnia. Nem jó az, ami a Vajdaság ban vagy Erdélyben, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség esetében történt, ahol az alapvető ideák – például az autonómia – a párton kívül fogalmazódnak meg. Nagyon fontos az egység megőrzése, de ezt az egységet tartósan csak belső tagoltsággal, frakciókka l lehet megtartani. A szlovákiai magyarság jelentős része baloldali, ugyancsak jelentős része kereszténydemokrata érzelmű, de van egy erős liberális értelmiség is. Ezek mind elsikkadnak az etnikai egységpárton belül. Rendkívül fontos, hogy átérezze az MKP a délszlovákiai magyarlakta régió iránti felelősségét. Pillanatnyilag hármas lejtőn van a délszlovákiai magyar kistérségek többsége: szociális, asszimilációs, migrációs lejtőn. Az infrastrukturális mutatók sok helyütt egyenesen katasztrofálisak, miközben ez a térség a határnyitás következtében kiemelt szerepkörbe kerülhetne. Ilyen körülmények közt gyaloghidak sem épülnek az Ipolyon még hosszú évekig. Ha az MKP a minden párt életében öttíz évente kötelező fiatalítással, a fiatal választók megszerzésével, elérésével, a frakciók újraalakításával meg tudja oldani ezeket a problémákat, akkor hosszabb távon fontos helye lesz a szlovákiai parlamentben és a következő kormányokban is. Ehhez ugyanakkor stratégiai szövetségesekre is szüksége van. Jelenleg egyetlen s zlovákiai pártról sem lehet elmondani, hogy a magyar párttal elvi szövetséget vállalna. Az MKPnak súlyozni kell a külpolitikai céljait is. Az is nyilvánvaló, hogy Szlovákiában sem lehet tartósan sikeres közösségépítésre berendezkedni kisebbségi törvény és a kulturális, oktatási önkormányzatiság intézményrendszere nélkül. – A magyarországi közvélemény reagálását hogyan látja? Változ- hate ez a reakció a továbbiakban? – Egyszerre vagyunk többletérdekeltek abban, hogy ez a kapcsolatrendszer jól, egyre jobban , egyre problémamentesebben működjék. Hiszen a pozitív szomszédságpolitika elvben a legoptimálisabb kerete egy pozitív magyarságpolitikának. Itt azonban nemcsak magyar többletérdekeltségek vannak, hanem olyan ellenérdekeltségek a szomszédaink részéről, ame lyeket csakis türelmes egyeztetésekkel lehet feloldani. A régió minden nemzetállamában, így Magyarországon és Szlovákiában is, gyakorlatilag zavartalanul zajlott az asszimilációs folyamat a huszadik században. A státustörvény, Magyarország fokozottabb érde klődése a határon túli magyar közösségek iránt, de a civil szférának az a kapcsolathálója is, amely az elmúlt tizenöt évben kialakult, mindmind zavaró tényezőnek minősül a nemzetállami felfogásban. Ezt a kapcsolatrendszert ma is sokan egyfajta beavatkozás nak minősítik Szlovákiában. Úgy gondolom, hogy nemcsak a szomszédságpolitika körébe tartozó kapcsolataink nem állnak szilárd lábakon, hanem a magyar – magyar kapcsolatok sem. Ma Magyarországon az európai diaszpóra- és kisebbségpolitikának az a liberális felf ogása érvényesül, amely a szomszédos országban élő magyar kisebbségek egyéni kapcsolatrendszerét helyezi középpontba a különböző támogatásokkal, kapcsolatok építésével. Közben jóval kevesebb figyelmet szentelünk a kisebbségi csoportok önálló közösségépítő törekvéseinek. Sokan úgy gondolják, a határon túli magyarok ugyanabban az állapotban vannak, mint 1918 – 19ben. Holott azt a kényszert, amely alatt közösséggé váltak, mára szívesen levetkőznék, felismerve az adott országon és az unión belüli vagy akárcsak a z anyaország és a szülőföld közötti kapcsolatokból adó lehetőségeiket, egyre céltudatosabban jelölik ki saját önálló közösségük érzelmi, kulturális határait. Ha mi az erdélyi, vajdasági, szlovákiai, kárpátaljai és a többi magyar népcsoporttal mint élő közö sséggel számolnánk, akik életfeltételeik többségét képesek saját maguk az adott országban biztosítani, akkor a szomszéd államokkal is el lehetne végre kezdeni egy olyan egyeztetett kisebbségpolitika kialakítását, amely a szomszédságpolitika keretei közt ma gától értetődővé tenné az anyaállamok és kisebbségek szerteágazó kapcsolatait. – Mi az oka annak, hogy az uniós politikusok jóval visszafogottabbak most Pozsonnyal, mint Haider idején Béccsel voltak? – Úgy gondolom, alapvetően megnyugtató az unió reagálása . Más kérdés, hogy erre hagyatkozni, ebben bízni, erre konfliktuskezelő technikákat, szomszédságpolitikai közelítéseket építeni nem igazán érdemes. Brüsszel jelezte, meddig mehet el Szlovákia a maga külön útján. Nekünk minél gyorsabban vissza kellene térnü nk a szomszédságpolitika gyakorlati eszközeihez, le kellene végre zárnunk a bős – nagymarosi vitát, föl kell építeni kéthárom Duna- és tíztizenöt Ipolyhidat, ki kell találni a kisebbségpolitika működő intézményrendszerét,
