Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-07
12 Vajon irreálisak ezek az előfeltételek? George Friedman úgy gondolja: az EU képtelen túllépni jelenlegi állapotán, a NATO jelentéktelenné válik, Oroszország visszaszerzi befolyását KözépEurópáb an, és a politikai instabilitás egyes országokban, mint Románia és Szlovákia, újra felveti Magyarország számára a határok kérdését. Egyetlen biztos dolog a szerző számára, hogy az USA megőrzi globális szuperhatalmi pozícióját. Ebből azt a következtetést vo nja le, hogy az okos külpolitika kizárólag az Egyesült Államokhoz fűződő kétoldalú kapcsolat elsődlegességére alapoz. Molnár Gusztáv elhatárolódik George Friedmannak az EU jövőjére vonatkozó elképzeléseitől, és – nagyon helyesen – úgy véli, hogy az egyes ült Európa szempontjából Oroszország felemelkedése nem okozhat gondot. Molnár eurooptimizmusa egyrészt a múltra támaszkodik – felhívja a figyelmet, hogy az Európai Unió nem más, mint az állandó válságból való kitörések története. Másrészt rámutat azoknak a szoros szövetséget szorgalmazó államoknak a befolyására, amelyek – sejteti – együtt egy európai föderatív állam magját képezhetik, és ehhez végül a szuverenistáknak is csatlakozniuk kell. Úgy gondolom, hogy a politikai Európa megszületése kizárólag idő és útvonal kérdése. Csak az vár eldöntésre, hogy a valamilyen típusú föderatív államban való egyesüléshez az európaiaknak szükségük vane még egy nagy, kontinentális válságra, vagy elég bölcsek ahhoz, hogy elkerüljenek egy olyan tapasztalatot, amely újraéb resztené bennük a kétségbeesett félelmet a háborútól, a szegénységtől, a magányosságtól és a szabadság hiányától. Míg Európa vonatkozásában Friedman elemzése vitatható, addig az Egyesült Államok tekintetében a jelek szerint egy előítéletből indul ki. Ame rika ma egy globális birodalom, amely globális gerillaseregtől zaklatva globális ostrom alatt él. Rákényszerül, hogy állandóan többet költsön a biztonságra mint a fejlesztésre, miközben egyre kiszolgáltatottabbá válik a külföld természeti, pénzügyi és humá n erőforrásaival szemben. Miközben kulturális és erkölcsi vonzereje hanyatlóban, határai lezárulnak a migrációs hullám elől, holott azelőtt minden dinamizmusa ebből származott. Egy olyan társadalom, amely a globalizmus előtt volt globalista, pont akkor vál ik nacionalistává, amikor a nemzetek globalizálódva kozmopolitákká alakulnak át. Az Egyesült Államok bebizonyította, hogy taktikailag akármilyen háborút megnyerhet, de egyedül nem arathat sikert semmiféle békestratégia kivitelezésében. Magyarország – akárc sak Románia – számára ezek rosszabb hírek, mint az Oroszország újraéledéséről szólók. Az atlanti beállítottságú európaiak meggyőződése, hogy az Egyesült Államok globális jelentőségű európai hatalom és annak is kell maradnia. A nacionalizmus veszélye Fr iedman és Molnár véleménye azon a ponton találkozik, hogy mindkettő lehetségesnek tartja: a szomszédok politikai instabilitásának következtében Magyarország újból kénytelen lesz szembesülni a határkérdéssel. Ebben a lehetőségben az is benne van, hogy Magya rországra olyan latens agresszív nacionalizmus leselkedik, amelyet pillanatnyilag csak célpontjainak ereje tart kordában. Ha azonban ezek meggyengülnek, a magyar vezetésnek lehetetlenné válik a nacionalista politika elkerülése. Ha így van, ez inkább magyar belpolitikai probléma, és nem a szomszéd országok gondja. Molnár Gusztáv azonban azt is észleli, hogy különösen veszélyes lehet a demokrácia félrecsúszása egyes Magyarországgal szomszédos országokban. Ez végső esetben a nemzetközi közösség beavatkozását is kiválthatná. Itt érdemes aláhúzni – Románia esetében, de nem csak ott – , hogy az autoriterpopulista politikákat, amelyek szorosan összefonódnak a szuverenitás védelmének valójában integrációellenes és euroszkeptikus tendenciájával, tulajdonképpen épp az Egyesült Államok támogatja, mert meglátása szerint ezek egyszerre gyengítik az Európai Unió és Oroszország befolyását. Így aztán Románia problémájának gyökerei nemcsak Bukarestben, hanem Washingtonban is tetten érhetők, ahol nem értik, hogy az erős és v ilágosan megszabott globális szabályok alapján működő Európa és Oroszország nem lennének Amerika riválisai. Épp ellenkezőleg: potenciális partnerei lehetnének egy olyan világversenyben, amely egyre keményebb lesz, miután Kína és más helyi szereplők elkerül hetetlenül a játék részvevőivé válnak. Az Amerika vezette egypólusú világ tartósításának rögeszméje egyes helyi árnyékcézárok taktikai aktivizálásával oda vezethet, hogy elvész felettük a kontroll, az Egyesült Államok pedig stratégiai hátrányba kerül: szük ségtelen konfliktusokba vagy költséges mentőakciókba bonyolódik. Ilyen szemszögből az atlanti beállítottságú középeurópai országokat föderációs magatartásra kellene biztatni az EU keretei között. Ez lehetővé tenné az Európai Uniónak, hogy jobban megoszt hassa a globális biztonság
