Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-17
11 kapcsolatokra vonatkozó magyar álláspontról szóló memorandumot, amely már tartalm azta Magyarország majdani belépési szándékát is. 1991. a társulási szerződés aláírása (amely 1994ben lépett életbe) 1993. a tagországok első alkalommal nyilvánítják ki, hogy a keleteurópai új demokráciák az Európai Unió tagjai lehetnek, amennyiben te ljesítik a „koppenhágai (politikai, gazdasági és jogharmonizációs) kritériumokat” 1997. az Európai Bizottság Magyarországot alkalmasnak ítélte a csatlakozási tárgyalásokra 1998. a csatlakozási tárgyalások hivatalos nyitánya 2001. az Európai Tanács ki nyilvánította, hogy a kellőképpen felkészült tagjelöltek 2002 végéig befejezhetik a felvételi tárgyalásokat, és teljes jogú tagként részt vehetnek a 2004es európai parlamenti választásokon 2002. a tagfelvételi tárgyalások sikeresen befejeződtek 2003. április 12. népszavazás az EU tagságról 2003. április 16. a csatlakozási szerződés aláírása 2004. május 1. Magyarország az EU tagállama 2004. június 13. Európai Parlamenti választás 2011. Magyarország az EU soros elnöke Az első célkitűzés kapcsán nyitva maradt kérdések ugyanakkor nem jelentik azt, hogy ne történtek volna jelentős események ezen a téren. Magyarország végső soron elérte a célját, és ebben minden kormánynak fontos szerepe volt. Ráadásul az euroatlanti integráció ügyében sikerült legt ovább távol tartani a belpolitikai szemléletmódot. Bár az MSZP nem riadt vissza attól, hogy Horn Gyula nemzetközi nimbuszát hazai imázsépítésre használja fel, a külpolitika belpolitikává válása igazán az Orbánkormány idején kezdődött el. Ám a közvélekedés sel ellentétben nem a Fidesz tette meg az első lépést. Az első komolyabb konfliktus a NATOtagság kapcsán 1998 végén alakult ki. Az MSZP és az SZDSZ nem szavazta meg a NATOtagsághoz szükséges alkotmánymódosítást, mert a kormánypártok nem engedték feláll ítani a Postabankügy kapcsán a parlamenti vizsgálóbizottságot. Ezzel vette kezdetét a gyakorlat, miszerint a konszenzust igénylő külügyi kérdésekben a hozzájárulást a mindenkori ellenzék feltételekhez kezdte kötni. 1998 őszén a szocialisták és a szabaddem okraták hozzájárultak a magyar légtér korlátlan átengedéshez a koszovói konfliktus előtt, pár hónappal később azonban a „korlátlan” szót ki akarták venni az országgyűlési határozatból az MSZPs politikusok. 1999. májusában Kovács László akkori MSZPelnök ú gy nyilatkozott, hogy pártja a koszovói válság politikai rendezését támogatja. A Fidesz viszont azzal vádolta az ellenzéket, hogy belpolitikai célokra használja fel a háborús konfliktust. Fordított előjellel hasonló események játszódtak le a 2002es korm ányváltás után is. Amikor 2003 januárjában Medgyessy Péter miniszterelnök aláírta a már említett „nyolcak” levelét, a Fidesz háborúpártisággal vádolta meg a kormányt, és azt hangsúlyozta, hogy az ellenzék a békés rendezést támogatja. Ekkor történt meg elős zör, hogy egy jelentős külpolitikai kérdésben hazai közvéleménykutatási adatokból indult ki egy párt. A Fidesz ugyanis arra hivatkozott, hogy a társadalom döntő hányada (állításuk szerint 92 százaléka) sem kívánt háborút Irakban. Később ez vezetett a Törö kországba menő NATOszállítmányok körüli útvonalátengedési vitához is. Az ellenzék bírálta a kormányt amiatt is, hogy a légtérátengedés ügyében nem kérte ki a Parlament véleményét. Annak ellenére, hogy hazánkban az EUcsatlakozás szükségességéről a főbb pártok között konszenzus alakult ki (jóval nagyobb, mint a legtöbb középeurópai országban), a politikai pozíciókban jelentős különbségek keletkeztek. Eddig minden kormányon lévő pártra inkább az volt jellemző, hogy a tagsággal járó esetleges
