Reggeli Sajtófigyelő, 2006. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-04-29
19 Két olyan hatvanéves évforduló is van ebben az évben, amely a háború végét követő esztendőhöz s a felvidékiek baljós sorsához kötődik. Egyik a csehszlovák – magyar lakosságcsereegyezmény megkötése 1946. febr uár 27én, a másik – ezzel összefüggésben – a délszlovákiai magyarok deportálása cseh földre 1946 októberétől. Áprilisban a Rákóczi Szövetség és a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kerekasztalbeszélgetést rendezett az akkori kárvallottak máig rendezetlen ügyeir ől s e rendezetlenség hátteréről. Az ELTE bölcsészkarának rektorhelyettese, Izsák Lajos – aki maga is a felvidéki Negyedről származik – elnökletével folytatott beszélgetés résztvevői tanulságként főleg azokat a történelmi mozzanatokat emelték ki, amelyek m indmáig hatnak, s éppúgy megjelennek a napi politikában, mint a vagyonjogi vitákban. Miképp lehetett, hogy a Versailles legszebb rózsájának nevezett Csehszlovákiában egy kikényszerített népvándorlás mellett legyen a közvélemény? A választ talán Ilja Ehrenb urgnak a nürnbergi pert megelőzően írt keleteurópai útirajzából olvashatjuk ki. Amikor Sztálin tankjai elsöpörték a németeket, „a Vörös Hadsereg katonái azt az ábrándot váltották valóra, amely már régóta dobogtatta a csehek és a szlovákok szívét”. Az álom két szláv nép testvéri állama volt németek és magyarok nélkül. Václav Klaus, a cseh rendszerváltás nagy öregje és a cseh politikusok többsége ma már csak arról beszél, hogy a szudéta őslakosok elűzése puszta okozat volt, válasz az 1938as müncheni egyezmé nyre: a csehek a németek kitelepítésével vettek revánsot a megszállás szörnyűségeiért. Az etnikai „tisztulás” vágya azonban régebbi keletű. Prágában már 1918ban felmerült a magyarok áttelepítésének gondolata, pedig akkor még egymillió magyar élt a Felvid éken. Húsz évvel később, a csehszlovák válság kirobbanásának idején is felvetették, hogy a határ menti, szinte teljesen németek lakta sáv átengedése fejében még vagy másfél – két millió némettől is meg kellene szabadulni. (Lapozgatom Litomerice – azaz Leitme ritz – régi, az 1918as államfordulat előtti időkről most kiadott fényképalbumát és ugyanebben a műfajban a régi Kassáét: 1850 és 1918 között nem léteztek szlovák vagy cseh feliratok, akár üzleti reklámok az utcákon: az egyik német, a másik árulkodóan magy ar nyelvű város. S így van ez az egykori német és magyar, cseh és szlovákká lett kisvárosok múzeumainak fotóin is.) Edvard Benes elnök – vagy ahogy a Habsburgház feje egyszer elnevezte őt: Fekete Edward – , hogy népének nacionalista vágyait kielégítse, 194 3ban Moszkvában meg is kapta a felhatalmazást egy tisztán szláv etnikumú ország létrehozására. (Ebbe a tesini, csehsziléziai lengyelek elüldözése is belefért, csakúgy, mint az ukrán nemzeti ellenállók, a banderisták elleni harc a szovjet csapatok oldalán .) „Országunkban a háború vége vérrel íratik meg” – hangoztatta az elnök a háború idején a BBC csehszlovák adásaiban. Ha vérben nem is volt hiány, a törvényességben jócskán akadt. A kerekasztalbeszélgetésen a kassai Balassa Zoltán kifejtette, hogy Benes e lnök – miután Prágában hivatalosan lemondott – magánemberként távozott Londonba, ahol a második világháború kitörése után minden felhatalmazás nélkül újra csehszlovák elnöki jogkörrel ruházta fel magát. A háború végén a szovjet csapatok elfoglalta területe kről rendeleti úton, dekrétumokkal kormányzott. Jogelvének alapja a „korlátozott demokrácia” volt. Bár ez és a dekrétumok fogalma hiányzott az alkotmányból, a pártlisták s nem választás alapján összeült nemzetgyűlés, a két országrész nemzeti tanácsa s külö n a Szlovák Nemzeti Tanács utólag törvénybe iktatta őket. Alkotmányjogilag tehát a hírhedt benesi dekrétumok nem mások, mint egy illegitim elnök törvénytelen intézkedései. A németkérdést partizáni kíméletlenséggel, hadifoglyok legyilkolásával és civilek el leni pogromokkal „oldották meg” a cseh országrészben. Merő tréfa, hogy a majdan cionizmus vádjával is illetett s kivégzett Rudolf Slánsky irányította milíciák 1948ban, a februári győzelem idején erőszakkal döntik meg a cseh demokráciát, s zúzzák szét Bene s terveit arról, hogy az oroszokat eszközül használja fel egy nyugati szláv, angolszász mintát követő ország megteremtéséhez. Jozef Skvoreckynek van egy látszólag primitív, de megrendítő beszélgetése a kor egyik legjobb háborús regényében, a párt által oly szégyellt Gyávákban, amelyben az ifjú főhős és barátja megkínzott SSesek kivégzését kommentálja: „Hát – mondtam. – Mit lehet ehhez szólni. Szóval… Goya. – Ne dumálj, Danny. Ehhez képest Goya szar. – Az.” A goyai háborús borzalmakat is felülmúló pogromokn ak és halálmeneteknek köszönhetően 2 millió 921 ezer német menekült el szülőföldjéről. Ehhez képest, amit a felvidéki magyarság kapott a lakosságcsereegyezménnyel, valóságos történelmi ajándék volt. A szlovákok ugyan udvariatlanok és gorombák voltak, ám – mint Janics Kálmán megjegyezte a Hontalanság évei című, pártunk és államunk ítészei által ugyancsak üldözött munkájában – a párizsi béke után rá kellett ébredniük, hogy csak a nacionalista minimumot, szerény töredékét kapják annak, amit kezdetben igényelt ek. A nemzetközi jogban búvárkodó Martin Hano így kesereg: „Tudomásul kell(ett) vennünk olyan tényeket, amiket nálunk nemrégiben még senki el nem hitt volna. Hol vannak a fölkelés idejéből származó elképzeléseink vagy később a kassaiak? Milyen szilárd megg yőződésben éltünk akkor, hogy ez a háború nemcsak a német, de a magyar terjeszkedésnek is a sírköve lesz. Csehszlovákiát Jugoszláviával összekötő korridorról voltak híreink, Vácról és Miskolcról suttogtunk, KözépSzlovákiának Kassával való összekötéséről d él felől. Aztán visszavonulást fújtak:
