Reggeli Sajtófigyelő, 2006. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-04-01
11 őt Moldova György, aki könyvet írt a bős – nagymarosi vízlépcső népszerűsítése érdekében (Ég a Duna, Kertek, 2000). A rendhagyó és ezért gyanút keltő mozzanat éppen a tárgyalások titkossága volt. Vajon miért kellett titkol ózni? Az 1997. január 8án kelt emlékeztető szövegéből megtudhatjuk, hogy a titkos tárgyalásokon Horn megbízottai épp az ellenkezőjét mondták mindannak, amit a magyar fél hivatalos képviselői előzőleg írásban a Nemzetközi Bíróság elé terjesztettek s amiről az említett tizenkétezer oldal fele szól. A benyújtott periratok azt bizonyították, hogy a nagymarosi vízlépcső felépítése súlyos környezeti károkat okozna, ezért a vízlépcső munkálatainak felfüggesztése, majd abbahagyása teljes mértékben indokolt és szük séges volt. Így például a Nemzetközi Bírósághoz 1995. június 20án – tehát már a Hornkormány működése idején – benyújtott perirat a következőket állította: „A munkálatok folytatása Nagymarosnál, Dunakilitinél és Bősnél közvetlen veszélyt jelentett volna M agyarország alapvető érdekeire nézve.” Számos tanulmány vetett fel kérdéseket a nagymarosi gátat és a csúcsra járatásos működtetést illetően. Magyarország többek között rámutatott arra, hogy az eredeti terv megvalósítását megnövekedett mennyiségű hordalékl erakódás, a gát alatt pedig a meder eróziója követi. Így a vízlépcső megépítése veszélyeztette volna Budapest vízellátását mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. Nem vitás, hogy a csúcsra járatás hatványozott mértékben veszélyezteti a természeti körn yezetet. Jellemző módon a szlovák delegáció a bíróság előtt nem is próbálta védelmezni ezt a módszert, hanem azzal érvelt, hogy az üzemeltetési módot illetően a felek között semmiféle kötelező megállapodás sincs. De akkor miért ragaszkodtak az alsó vízlépc ső megépítéséhez, amelynek nem lett volna más szerepe, mint a csúcsra járatás garantálása? Ezen a ponton vált a szlovák érvelés rosszhiszeművé, s ez volt az a fogas kérdés, amely a bíróság tagjait is élénken foglalkoztatta. Göbölyös utóbb a nagymarosi hely ett egy pilismaróti gát felépítésében állapodott meg a szlovák féllel, vállalva annak összes, a nagymarosi gáttal azonos káros következményét. Nagyobb ellentétet, mint amilyen a Hornkormány megbízottai által Hágában hangoztatott álláspont és ugyanezen kor mány által a titkos magyar – szlovák tárgyalásokon képviselt felfogás között feszült, elképzelni sem lehet. Joggal jegyezte meg szigorúan bizalmas feljegyzésben a Külügyminisztérium nemzetközi jogi osztályának vezetője 1996. november 29én, hogy ha ismertté váli k Hágában a külön egyezségi ajánlat, az teljesen lerontja a bíróság előtt a magyar érvelés hatását. 1996 őszétől szlovák részről húznihalogatni kezdték a pert. November 15én Meciar levelet intézett a Nemzetközi Bíróság elnökének, amelyből a következők de rülnek ki: „Biztosítani kívánom önt, elnök úr, hogy kormányom és én személy szerint érdekeltek vagyunk a vita megoldásában, nem kímélve erőfeszítéseinket a magyar kormány küldöttségével és a magyar miniszterelnökkel, Horn Gyula őexcellenciájával való kétol dalú találkozókon, hogy peren kívül egyezségre jussunk.” Mielőtt azonban a per szóbeli szakaszára sor kerülne, a Hornkormány – amelynek külügyminiszterét, Kovács Lászlót se hagyjuk említés nélkül – , megtagadva mindazt, amit addig több száz oldalon saját m aga állított, elfogadja perbeli ellenfele álláspontját, s vele ilyen értelemben – egyelőre titkosan – megállapodik az alsó vízlépcső megépítéséről. Tény, hogy a titkos megállapodásnál nagyobb segítséget Hornék aligha nyújthattak volna Meciarnak és az által a képviselt álláspont sikerének, mert ezzel aláásták a bíróság előtti magyar álláspont hitelét. Horn a szóbeli eljárás megindulása előtt Meciarral közösen bármikor visszavonhatta volna a pert. Bejelenthette volna, hogy megállapodott vele az alsó vízlépcső felépítésében, amit a bíróságnak tudomásul kellett volna vennie. Horn és társai azonban tudták, hogy ebben az esetben idehaza olyan felzúdulás támad, amely a kormány helyzetét megingathatja. Ezért úgy döntöttek, hogy az eljárást Hágában le kell folytatni, s a per elvesztése esetén kénytelenek leszünk a vízlépcsőt felépíteni. Így gondolta Horn, s türelmetlenül várta a bíróság Magyarországot elmarasztaló ítéletét. Mi bizonyítja mindezt? Először a Göbölyös vezette delegáció által már kidolgozott megállapodás, amely Horn egyenes utasítására készült. „Lényegét tekintve nem sokban különbözött” az 1998. február 27én parafált és az 1998. március 11én a Népszavában közzétett Nemcsókféle megállapodástól. Bizonyítja a bíróság ítéletének meghozatala után az azzal ell entétes tartalmú Nemcsók – Bacóféle megállapodás. Az utóbbival Horn ugyanarra kötelezte magát Meciar irányában, mint amire a Göbölyösféle megállapodással az ítélet előtt. Vagyis nem egyszer, de kétszer egymás után az alapvető magyar érdekeket semmibe véve ugyanabban állapodott meg Meciarral, s ugyanúgy titkolózva. Kelle erősebb bizonyíték a mögötte lapuló szándékra? A bíróság ítélete azonban Horn reményeit távolról sem teljesítette. Magyarország nem nyerte meg a pert – a munkálatok felfüggesztését a bírósá g jogsértőnek, a szerződés felmondását érvénytelennek minősítette – , de Horn Gyula bánatára nem is vesztette el. A Nemzetközi Bíróság kerülő úton, áttételesen elfogadta a hivatalos magyar érvelést. Az ítélet ugyanis kimondta – és itt a lényeg! – , hogy Magy arország nem köteles Nagymarosnál (vagy másutt) alsó vízlépcsőt építeni. A
