Reggeli Sajtófigyelő, 2006. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-03-28
17 Timosenko mindent megtett azért, hogy az "ex" szócska a múltba tűnjön, újra miniszterelnök akar lenni, s most minden esélye meg is van rá. Pedig nem ny erte meg a választásokat. A jelenlegi állás szerint Viktor Janukovics fehérkék színű Régiók Pártja nyert. Az exit pollok és az első eredmények is erre utalnak, ám Kijevben ezúttal igen lassan számolnak. Hétfő délutánra csak a külföldi körzetek és a fővár os adatai voltak meg. Ezek alapján hiába nyert a tavaly megbuktatott oroszbarát Janukovics 2830 százalékkal, az összességében negyven százaléknál is többet szerző narancsos pártok többségben vannak. Az elnök Viktor Juscsenko Mi Ukrajnánk pártja harmadik, Timosenko második, a szocialista párt negyedik. Együtt elméletileg kényelmes többségük lenne a négyszázötven fős parlamentben. Janukovics csak a kommunistákat választhatja, ám így sem lenne többsége. Julija Timosenko elégedett, sőt látványosan boldog volt . Már csak alá kellett volna írni a koalíciós megállapodást. Lapzártánkig nem írták alá, s így sokadszorra elő lehet venni a lehetséges ukrán forgatókönyveket. Melyek a lehetőségek? A legvalószínűbb még mindig a narancsos koalíció: a tavalyi főtéri mámor szavazópolgárokkal alátámasztott újraélése, Juscsenko szövetsége Timosenkóval, kiegészülve a szocialistákkal. Praktikus lenne, hiszen elnök és kormány egy oldalon állna. Ám ki legyen a kormányfő? Juscsenko ugye elnök, a Mi Ukrajnánk listáját vezető Jurij J ehanurov miniszterelnök tipikus csinovnyik, no meg a párt sem szerepelt túl rózsásan. A szocialista Olekszandr Moroz csekély számú szavazata miatt eleve kiesik. S itt abba is hagyhatjuk a felsorolást, hiszen már a lista elején nyilvánvaló volt, hogy egy né v marad: Julija Timosenko. Ukrán politológusok szerint az ambiciózus szőke hölgy eleve azért veszett össze tavaly Juscsenkóval, azért vállalta a kormányfői szék feladását, hogy a mostani választások után újra beleüljön. A narancsos hatalomátvétel után ugya nis az ukránok nem kezdtek el jobban élni, sőt. Nyilvánvaló volt, ha mindkét narancsos párt hatalmon marad, mindkettő bukik. S Janukovics elsöprő győzelmet arat. Nagyjából ugyanazért, amiért nálunk 1994ben nyertek a szocialisták. Ám mivel a világ gyorsul, s tapasztalat is van rá, az ukránoknak egy év is elég volt arra, hogy felismerjék: a nyugati sajtó- és szólásszabadság nem egyenlő a nyugati jóléttel. A látványos szakítás révén viszont sikerült a forradalmi ellenzékiséget párosítani a kormányzati forráso kkal. A gond csak az, hogy Timosenko nem csak ezért bukott. Gazdasági háttere más, mint Juscsenkóé, mások a támogatóik, s épp ezért mások az érdekeik is. S megint csak ezért a Juscsenkotáborban sokan nagyon nem rajonganak az attraktív politikus asszony h atalomba való visszatéréséért. Ráadásul Timosenko finoman szólva is öntörvényű, a stabilitás biztosítékának aligha tekinthető. Márpedig Ukrajna gazdasági moguljai most már nyugalmat akarnak. A nyugalmat azonban csak a két meghatározó ukrajnai gazdasági kl án, a donyeckiek és a kijeviek szövetsége hozhatná meg. A politika nyelvére lefordítva: ez a két Viktor, Juscsenko és Janukovics szövetsége. A miniszterelnök lehetne egy közömbös figura, akár a már említett Jehanurov is. Ezt az konstrukciót támogatná Moszk va, és elviselné a Nyugat. Timosenko pedig folytathatná az ellenzéki látványpolitizálást, fenyegetést jelentve bármelyik koalíciós partnerre, amelynek szükség szerint a helyére léphetne. A harmadik lehetséges koalíció, Janukovics és Timosenko szövetsége l átszik a legkevésbé valószínűnek, hiszen nyílt konfrontációt jelentene az elnökkel. Ami a vágyott nyugalom helyett előrehozott választásokhoz vezethetne. Mennyiben különbözik ez az egy évvel vagy akár öt évvel ezelőtti ukrán helyzettől? Arányaiban semenny ire. Jó lenne valami bölcset és optimistát írni a végére, de óhatatlanul húgom megjegyzése jut eszembe: érdemes volt ezért ekkora felhajtást csinálni tavaly? Ma még úgy tűnik, az ukránok zöme szerint igen. vissza Máté T. Gy ula Újságíró A Vajdaság autonómiája és a magyar autonómia Külön tanulmányt érdemelne, mi az oka annak, hogy a rendszerváltás óta éles ellentét van azok között, akik a Vajdaság visszaállított autonómiájában látj ák a megoldást, másfelől a magyar autonómiát követelő politikai erők között? A Vajdaságpártiakban ott bujkál a (békés) határmódosítás lehetőségéről való lemondás elutasítása? Vagy éppen ellenkezőleg, egy ilyen irreális követelés (a Vajdaság lakosságának t öbb mint 65 százaléka szerb és néhány községet kivéve multietnikusnak sem mondható) békés hangoztatása felmenti őket a sokkal kockázatosabb és politikailag egyelőre keményen ellenzett magyar autonómia követelések hangoztatásától, támogatásától? Nehéz eldön teni miről van pontosan szó. De most nem is ez a fontos.
